Hiszen mi is történik? Minden alkalommal le kell fordítanunk, hogy adott ember miről mit gondol. Át kell préselnünk saját szűrőrendszerünkön, egyéni látásmódunkon, értékrendünkön a hallottakat. A kommunikációs folyamat bevett kezdeti szakaszában általában egy olyan témáról esik szó, mellyel nem lőhetünk mellé, mely mindannyiunkat érint, és a legkevésbé sem tetszünk személyeskedőknek, vájkálódóknak – ilyen a jó öreg időjárás-téma is. Olyan ez, akár a lepedőakrobatizmus petting fázisa, amikor: 1. felmérjük a „terepet”, 2. megvizsgáljuk, van-e a beszélgetésre kiszemelt félnek egyáltalán kedve ahhoz, hogy szóba elegyedjen velünk, gusztusa a velünk való társalgáshoz, 3. esetlegesen el kezdünk beljebb evezni a kommunikáció nem mindig zavartalan, ám gyakran mély vizeire.
A sorok között meglapuló „lényeg”
Mindeközben figyelembe kell vennünk, hogy, meglehet, látszólag teljesen „átlagos” (ha van egyáltalán ilyen…) témákba vágtunk bele információcserés prológusunkban, meg kell tanulnunk a sorok (ez esetben szótöredékek, mimika, hanglejtés, tekintet, beszédtempó stb.) között is olvasni. Fordítunk. Dekódolunk. Bár nem csekély annak az esélye sem, hogy fordítás helyett ferdítés lesz megfeszített elme- és beszédmunkánk foganata. Ilyenkor villámlik relatíve nyugodt hétköznapjainkba a félreértésekből adódó kényelmetlenség, feszültség, leplezetlen düh, vagy a fokozatos kapcsolatkihűtési stratégia életbe lépése. Ez utóbbi passzív- agresszív magatartásként szerepel, és teszi szilánkossá a légkört körülöttünk.
Akarsz-e bántani?
A kapcsolatok nem csak építenek, hanem – mi tagadás, elég sűrűn – rombolnak is: értékeket, bizalmat, jóindulatot stb. Sérülünk, mert képtelenek vagyunk alkalmazni azt a Szabó Magda-féle jó tanácsot, intést, mely szerint: igyekezzünk úgy forgolódni az életben, az emberek között, hogy közben „ne súroljuk le más emberről a bőrt.” Hogy akarunk-e bántani? Kétségtelen, hogy erre adott válaszunk egy acélos magabiztossággal betoppanó „nem!” Hogy bántunk-e? Igen. Akarva vagy akaratlanul, tudatosan és kevésbé tudatosan. Hogy tapasztalunk-e közben? Hogy levonjuk-e mindezen impressziókból a tanulságokat? Rajtunk múlik. Egyedül csak rajtunk, hiszen ahogy Weöres fogalmazott egyszer, ám örökzölden: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”
A viszonyulás szabadsága
Úgy gondolom, van néhány szabadság, mi emberként a rendelkezésünkre áll, bár a szabadságmérleg serpenyője nem mindig, nem mindenki számára billen a kedvezőnek vélt irányba. Van, amikor nem azt kapjuk, amit kérünk/érdemlünk, hanem azt, amire szükségünk van a… mihez is? A fejlődésünkhöz. És néha nem áll más rendelkezésre, csak a belenyugvás, az elfogadás annak a felismerésnek az utózmányaképpen, hogy nem kaphatunk meg mindent. No, persze ott a pakliban az igazságtalanság-faktor is.
Talán, ami igazán szabadságunkban állhat, az a viszonyulás, a szemlélet, a hozzáállás szabadsága. Ez a fajta belső mozgásszabadság, a belső irányulás. Talán.
Bár ki tudhatja, hogy valóban hogyan, minek hatására, és milyen előzményekre alapozva fogunk végül viszonyulni, és valójában mennyiben egyéni, kényszermentes a döntésünk? Mégis szimpatikusnak tartom ezt a fajta szabadságtípust. Az ausztráliai testbeszéd-kutató Allan Pease magyar nyelven is megjelent Testbeszéd című könyve óta már biztosan tudhatjuk (ha addig nem tettük volna), hogy a közlésrendszerünk több mint fele nem verbális jelzésen alapul. Több mint fele! Metakommunikáció. E szerint az életbeni interakcióink egy végtelenített visszacsatolás-adásként is értelmezhetőek. Hiszen folyamatosan reagálunk környezetünk, társaink jelzéseire.
Az egymillió jelzés rengetegében…
Három évtizede még egymillió testbeszéd-jelzésről, jelről adtak számot a kutatók – ami mára egészen biztosan bővült, gazdagodott. Ám, ha maradnánk is e mellett a nem csekély egymilliós jelzésszámnál, akkor is akadna bőven alkalmunk eltévedni ebben a jelrengetegben. Hogy hogyan viszonyulunk, miként reagálunk folyamatos emberközi forgolódásaink közepette; hogy az észrevételezett vagy elleplezett: dörzsi szivacs, smirgli, csiszoló, ráspoly vagy rózsatüske testfelszínű sorstársaink bőrünket kisebb-nagyobb erejű bőrhasogató aktusai hogyan hatnak ránk, az egy sor tényezőtől is függővé válhat.
Például minden ember esetében: adott egy családi/nevelői háttér, egy kulturális közeg, egy egyéni világszemlélet, tapasztalatok és korábbi benyomások emlékgyűjteménye, amelyek jelentősen befolyásolhatják, hogy e testdörzsölések közepette felszisszenünk, avagy inkább legyintünk. Hogy látványos és hangos sebtapogatásba kezdünk, vagy az otthon magányába burkolódzva nyalogatjuk sebeinket. Esetleg szakemberhez fordulunk, hogy kezelje felsértett bőrünket (lelki sebeinket, mentális horzsolásainkat). Eldönthetjük, mit választunk, hogy melyik opció testhezálló.
A testbeszéd-elemzés árnyékos oldala
A testbeszéd-elemzés bizonyos esetekben kétségtelenül hasznosnak bizonyul, ilyen például a tipikus negatív vélelmezést, unatkozást, egyet nem értést, ellenkezést magán hordozó karkeresztezés-gesztus is. Ám a túlzott mértékű elemzés könnyen átdobhat bennünket a ló nem feltétlenül kedvező, árnyékos oldalára. Emlékszem arra a pillanatra, amikor első alkalommal (egyben az utolsóval is) belekezdtem a Lie to me (magyarul a címe: Hazudj, ha tudsz!) krimisorozat nézésébe. Pontosan fel tudom idézni az ellenszenvet, amikor azt láttam, hogy egy morózus, „majdnem mindent tudok” tekintettel büszkélkedő főszereplő, Dr. Cal Lightman hogyan leplezi le egy kihallgatószoba reflexiós üvegén innen a bűnelkövetőt egy-egy testmozdulat alapján.
Ilyenkor még csak védekezni sincs lehetősége a gyanúsítottnak, mondván, hogy eltestszóltam magam… Mert a lézerszemű, csalhatatlan szimatú, akkurátus elemzőképességű géniusz fordítása nem tartozik a „tükör által homályosan” látás kategóriába. Aztán a gyanúsítottból elítélt lesz, és jól megnézheti magát. Mindeközben a testbeszéd-fordító zseniben a kétkedés még nyomokban sem található. Tévedhetetlen…
Titokzatos belső laborok
A legkülönfélébb helyzetek által kiváltott, belső (lelki, mentális) laborban érlelt gondolatok és érzések igen komplex reakció-vegyületeket eredményezhetnek. Mindezek a reakciók pedig a testbeszédben is óhatatlanul megmutatkoznak. Ha emlékezetem nem csal, egy ízben Szepes Mária mesélt egy interjúban arról, hogy a mindennapokban olyan elemzőkké kellene válnunk, mint ha csak egy friss, bennünk elevenen élő álomfejtésbe kezdenénk. Miért találkoztam éppen most, éppen akkor ezzel és ezzel az emberrel? Miért keveredtem bele akaratlanul egy kényes helyzetbe? Ugyanígy az emberek testbeszédei is elemzéseink tárgyává válhatnak. Mértékkel. Nagy óvatossággal, objektivitással, melyből később az empátia sem zárható ki (különben csak akadémikusokká válunk, nem embertársakká, sorstársakká).
Helyzetfüggő elemzéseink
Miért nem mozdultam, mimizáltam, tenyérfordítottam helyesen? Kérdezzük, kérdezhetjük utólag. Utánam a vízözön jelenség ez csupán, és meglehet, a válaszunk csak ennyi lenne: mert én-idegen (a kifejezés Feuer Mária pszichológustól származik), magunkra erőszakolt lett volna a viselkedésünk. Ha beszéd közben rá-rápillantunk a partner kezére, tenyerére, lábgesztusaira, vagy figyeljük a mimikáját, az feltárhat néhány rejtett érzést és elleplezett gondolatot előttünk róla.
Mit kezdünk ezzel az izgalmas felismeréssel? Eldönthetjük, hogy élünk-e a felfedezéssel, a meglátással, a fordítás eredményének felhasználásával. Helyzettől, a helyzet súlyától függően dönthetjük el mindezt.
Nem mindegy azonban, hogy magánbeszélgetésről vagy üzleti megbeszélésről van éppen szó. Hogy szexuális gesztusokat szükséges górcső alá helyeznünk egy udvarlási jelenet forróságában, vagy hatalmi játékokat kell „kielemeznünk”, mielőtt túl késő nem lesz. Hogy a minden rendben van, avagy a valami nem stimmel érzés és gondolat válik-e dominánssá bennünk. Nagy teher a tántoríthatatlan bizalmatlanság a másik emberben. Ugyanakkor egyértelmű, hogy folyvást-pozitív életszemléletű naivákká idomuljunk.
Önismeret és testbeszéd
Minden az önismereten múlik? No, de kérem szépen, mi köze lehet az önismeretnek az emberek testbeszéd-elemzéséhez? Tán csak nem az, hogy minden egyén a maga személyre szabott világlátásán, szemüvegén át képes szemlélni a világot?
Alfred Adler individuálpszichológus szerint ha nem vagyunk képesek arra, hogy megbízzunk önnönmagunkban, hogyan várhatjuk el azt, avagy társaink mitőlünk, hogy bízzunk egy másikban?
Mi több: vannak olyanok, akik magukat sem képesek elviselni, hogyan várható el hát tőlük, hogy a másik embert mégis elviseljék? Mégis elvárható, mert társas lények vagyunk különféle egyszerűsítő normákkal, szabályokkal. Talán ezért a maszkozás.
Minden alkalommal felderülők, midőn fellapozom az egyik kedvenc bölcselkedő könyvecskéjét, és azt olvasom, hogy: „Reggel előre beszéld meg magaddal: ma izgága, hálátlan, dölyfös, ármányos, ravasz, összeférhetetlen emberrel lesz dolgom. Azért esnek az emberek ezekbe a hibákba, mert nem tudják, mi a jó, mi a rossz (…) Egymással ellenségeskedni természetellenes.”
Személy és egyén
Egy elmélet szerint érdemes különbséget tennünk személyiség és egyéniség között. A személyiség ugyanis az, amit magunkból a kifele, a publikus felé mutatunk (ezért van például személyi igazolványunk, nem pedig egyéni igazolványunk). Ezért „kényelmesebb” bevett gesztusokkal, együttérző (azt mímelő) mosollyal és tekintettel, valamint a „Hogy vagy?” kérdésre várhatóan „Köszönöm, jól!” válasszal szolgálnunk. Bonyolódik a helyzet, ha nem mímelünk együttérzést, ahol kell(ene).
Ha pedig a „Hogy vagy?” kérdésre a „Nem igazán jól!” választ adjuk, a kérdezők többségét nagy eséllyel kirántjuk a komfortzónás kommunikációs helyzetekből. Ha betegek vagyunk, rosszul érezzük magunkat, miért szabadkozunk, miért kérünk elnézést? Hát, akarunk mi betegek lenni? Meglehet: nem akarunk terhére lenni senkinek, hiszen gyengélkedéseinkkel gátat gördítünk a megszokott menetrendek elé. Teherré válunk?
Akinek az ásítozás volt a heppje…
Mindent az adott helyzetben, kontextusban kell szemlélni. Egy példa: gimis koromban a számomra leghitelesebb, ugyanakkor sokak számára ellenszenves tanárom egyik legdominánsabb heppje a diákok ásítozása volt. Talán Pease mindezt az unalom jeleként értelmezné, ám esetünkben az órai ásítozások még csak köszönőviszonyban sem voltak az unalommal. Egyrészt azért, mert szóban forgó tanárunk tett róla, hogy fergetegesek, és feszültséget sem hanyagolóan izgalmasak legyenek. Másrészt, mert valóban nem unatkoztunk, hiszen szünetekben is az órán hallottakról beszéltünk egymás között.
Az ásítozásnak más volt az oka: a koránkelés. A legtöbben ugyanis hosszas utakat tettünk meg, és hajnali 4-5 órakor keltünk, hogy időben beérjünk az iskolába. A tanár ennek ellenére zokon vette az időközönkénti ásítozásainkat. Idővel sikerült mindezt tisztáznunk vele, minekután szelídült a heppje, ám teljesen nem szűnt meg.
Gesztusok és kultúrák, avagy nem minden az, aminek látni szoktuk…
Gesztusnyelv és gesztusnyelv között is vannak eltérések. Bár a testjelzések egy része valóban minden kultúrában jelen van, és ugyanazzal a közös jelentéssel bír. Mégis van néhány testbeszéd-típus, mely merőben más jelentéssel bír az egyik kultúrában, mint a másikban. Hiszen nem biztos, hogy európai testbeszéd-fordítóként egy távolabbi kultúrában a fejbe csapást a szívélyes üdvözlés egyértelmű jeleként tartanánk számon. Márpedig az ismertetések alapján az eszkimóknál ez az egyik legelterjedtebb üdvözlési forma. Az orr- vagy hátdörzsölgetést talán a privát szféra erőszakos átlépésének ítélnénk, ám ezek is üdvözlési formaként vannak jelen néhány kultúrában.
Mit tehetünk hát? Talán a legbölcsebb megnyilvánulásunk ezzel kapcsolatban az alkalmazkodás és elfogadás lehet.
Adler szerint az emberek jelleme nem képezheti az erkölcsi megítélések alapját. E helyett társadalmi megfigyelés alapját képezheti, hogy tudniillik: „mily módon hat az ember a környezetre és miféle összefüggésben áll azzal.” Emberi élet nem lehet működőképes izolált formában. Mindig fennáll a hatás és visszahatás örökjátéka.
Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!