Az ember társas lény, ez tény. Ez így volt az ősidőkben és napjainkban is. Ahhoz, hogy jól érezzük magunkat és könnyebben boldogulhassunk az életben, szükségünk van másokra is: családra, barátokra, szerető társra. Teljesen természetes, ha életünket meg szeretnénk osztani nagy szerelmünkkel, aki osztozik mind az örömünkben, mind a bánatunkban.
Platónnak létezik egy bölcs mondása, miszerint, ha az ember szeret, akkor meghal a maga számára, hogy a másikért élni tudjon. Ez valóban szép és jó, viszont létezik egy határ, ami elválasztja a szerelmet, a szeretetet, és az önfeladást. Hogy mégis hol van ez a határ?
A társfüggőségről röviden
A szerelem mindenkit arra sarkall, hogy minél több időt tudjon választottja társaságában tölteni, főleg a kapcsolat elején. De ennek ellenére az önmagával harmóniában lévő ember nem mellőzi a barátaival és a saját magával való kapcsolatot sem, nem zárul be teljesen szociálisan. Az, aki társfüggő, igen nehezen visel minden külön töltött percet, ezért különböző eszközökkel – érzelmi zsarolással, extrém esetben öngyilkossággal való fenyegetéssel- próbálja magához láncolni szíve választottját.
Attól függően, hogy párja milyen személyiségű, ekkor ő vagy menekülőre fogja, vagy pedig kihasználja az adott helyzetet, mivel a társfüggő ember folyton csak lesi a másik kívánságát, óhaját.
Mindent megtesz érte, hisz’ úgy gondolja, ha maximálisan kiszolgálja a párját, akkor az örökké vele marad. Éppen ezért egy idő után – szinte észrevétlenül- saját személyisége, igénye látszólagosan megszűnik. Sajnos az esetek döntő többségében az ember nincs tisztában azzal, vajon „szeretete” átlépte-e azt a bizonyos határt, ezért nem is tesz semmit annak érdekében, hogy változzon a helyzet.Felmerül a kérdés, ezek szerint az, aki társfüggő, nem is építhet ki egy normális kapcsolatot? Szakemberek szerint igen jó házasságok születhetnek náluk is, de csakis akkor, ha szintén társfüggő a partnerük.
Kik hajlamosak a társfüggőségre?
Mint általában minden lelki zavarnál, a probléma gyökere itt is a gyerekkorban keresendő. Azok, akik szüleiktől nem kapták meg a kellő odafigyelést és szeretetet, azok sokszor azzal töltik az életüket, hogy olyasvalakiket keresnek, akik betölti bennük ezt az űrt. Emellett persze a fordított szituáció is hajlamosít a társfüggőségre: vagyis amikor a szülők minden rezdülésnél jelen voltak, és mindenben próbálták segíteni a gyermeküket. Ekkor az emberben nem alakul ki a teljes önállóság, így úgy gondolják, egyedül nem tudnak mit kezdeni a világban, ezért kell melléjük valaki, aki vigyáz rájuk.
Bármi is legyen az előzmény, a cél az önbizalom megerősítése. Sokszor csupán egy-egy kapcsolat váltja ki az adott személyből a társfüggőséget – mivel nem biztos se magában, se a kapcsolatban-, de rosszabb esetben az egész életét végigkíséri. Ekkor érdemes szakember segítségét kérni, ugyanis az ilyen típusú embereknél sokkal több a gyilkosság/öngyilkosság, mint általában.
Mik utalhatnak társfüggőségre?
– úgy érzed, egyedül nem birkózol meg az élettel
– folyton feladod a másikért az álmaidat, igényeidet
– hatalmas benned a megfelelési kényszer
– sokat féltékenykedsz
– elveszettnek érzed magad, amikor nincs melletted a partnered
– benne ragadsz rossz kapcsolatokban, csakhogy ne légy egyedül
– egyik kapcsolatból a másikba vándorolsz
– hangulatodat a másiké határozza meg