Platónnak létezik egy bölcs mondása, miszerint, ha az ember szeret, akkor meghal a maga számára, hogy a másikért élni tudjon. Ez valóban szép és jó, viszont létezik egy határ, ami elválasztja a szerelmet, a szeretetet, és az önfeladást. Hogy mégis hol van ez a határ?
A társfüggőségről röviden
A szerelem mindenkit arra sarkall, hogy minél több időt tudjon választottja társaságában tölteni, főleg a kapcsolat elején. De ennek ellenére az önmagával harmóniában lévő ember nem mellőzi a barátaival és a saját magával való kapcsolatot sem, nem zárul be teljesen szociálisan. Az, aki társfüggő, igen nehezen visel minden külön töltött percet, ezért különböző eszközökkel – érzelmi zsarolással, extrém esetben öngyilkossággal való fenyegetéssel- próbálja magához láncolni szíve választottját. Olvass még a témában
Attól függően, hogy párja milyen személyiségű, ekkor ő vagy menekülőre fogja, vagy pedig kihasználja az adott helyzetet, mivel a társfüggő ember folyton csak lesi a másik kívánságát, óhaját. Mindent megtesz érte, hisz’ úgy gondolja, ha maximálisan kiszolgálja a párját, akkor az örökké vele marad. Éppen ezért egy idő után – szinte észrevétlenül- saját személyisége, igénye látszólagosan megszűnik. Sajnos az esetek döntő többségében az ember nincs tisztában azzal, vajon „szeretete” átlépte-e azt a bizonyos határt, ezért nem is tesz semmit annak érdekében, hogy változzon a helyzet.
