Március 24.
Újabb borzalmas görcs, ám most nem mentünk az ügyeletre, csak felhívtam egy belgyógyász ismerősömet, aki azt mondta, egy sebészet nem lenne rossz. A sebészek nagyon képben vannak, jó lenne, ha látna egyikük. El is rohantunk a helyi rendelőintézet sebészetére, ahol egy kicsit várni kellett. Már ülni is nehéz volt, sírhatnékom volt, mire bejutottam. A doktornő azzal a furcsa nézéssel nézett, amivel első alkalommal a sürgősségin a doktor.
Minek jöttem, ez urológiai probléma – vágta oda. Én már elsírtam magam, erre kissé megenyhült és feltápászkodott, hogy megvizsgál. Végigkopogtatta a vesémet (nem fájt), majd azt mondta, hogy ez vesebaj, adjak vizeletmintát a labornak, majd menjek át a röntgenre, onnan meg az urológiára. (Tessék???) Leadtam a vizeletet, onnan átnyomultam a röntgenre, ahol kiderült, hogy nincs vesekövem.
Az urológiai rendelésre délutánig kellett volna várnom, de a fájdalom miatt a férjemmel úgy döntöttünk, nem várunk, irány a sürgősségi. Újra. Most nem voltam olyan szerencsés, hogy kevesen legyenek. Rengetegen vártak ellátásra. Ennek ellenére minden orvos, asszisztens, mentős mosolygott és kedves volt a betegekkel. Az előkészítő helyiségben most csak vérnyomást mértek, és megkérdezték, hogy miért jöttem, ha az urológiára küldött a sebészet előzőleg. Mondtam, hogy az elviselhetetlen fájdalom miatt jöttem, és azért, mert egyszer már hazaküldtek azzal, hogy semmi bajom. Olvass még a témában
Kiültettek a folyosóra, hogy várjak a vizsgáló orvosra. Két óra múlva be is jutottam egy doktornőhöz, aki szintén rezidens volt. Két másik rezidens is volt vele, akik csak angolul beszéltek. Ők végezték a feladatokat körülöttem. Vért vettek és EKG-t készítettek, majd vizeletet is kellett adnom. A vizsgálat után ismét váró. Kértem egy fájdalomcsillapítót, amit infúzió formájában kaptam meg. A vérvételi és vizeletleletemre megközelítőleg hét órát vártam egy helyben. Közben volt egy műszakváltás, és egy másik rezidens kapta meg a papírjaimat.
