És rájövök, hogy nemcsak a porcelánbaba-szépségű Nicole Kidman gyönyörű. Tele van a világ körülöttem gyönyörű, izgalmas 60-as nőkkel. Van köztük, akinek huncutul csillog a szeme, tarka sálat hord a nyakában és hosszú szoknyája lebeg mögötte.
Vannak, akik elefántcsonszín kalapjuk alatt bölcs nyugalommal szemlélik a világot, mások hatalmas karperecet hordanak a már ráncosodó kéz fölött, ami tudom, hogy még mindig egyben tartja és igazgatja a családot, a vállalkozást, a háztartást, az életet.
Nézem őket, és rájövök, hogy az a közös bennük, hogy ezek a nők tudják, kicsodák, tudják, mit akarnak, és tudják, mire képesek. Nem elrejteni akarják a korukat, mert nem is érdekli őket a koruk. Annyi minden más van az életükben, ami fontosabb.
Nicole Kidman nem azért mutatna kevésbé vonzón az én leopármintás szoknyámban, mert 57 éves, és 57 évesen nem illik leopárdmintás dolgokat hordani, hanem azért, mert ez nem az ő stílusa – hanem az enyém.
Ugyanezért nem gondolom, hogy lennének ruhadarabok, amiket egy bizonyos életkor fölött már nem illik hordani, de biztos, hogy szemet szúr, ha valaki azért hord egy ruhadarabot, hogy fiatal(os)abbnak tűnjön. És ezt a kétségbeesett próbálkozás valóban nem elegáns. Önmagunknak lenni, azt viselni, amit szeretünk, és bátran vállalni a stílusunkat viszont soha nem megy ki a divatból. Mert nem a ruhadarabok tesznek bennünket vonzóvá. Mi tesszük vonzóvá a ruháinkat azzal, amivel kitöltjük őket: a személyiségünkkel, az életszeretetünkkel. Olvass még a témában
Hazaérve újra kiveszem a szekrényből a leopárdmintás szoknyámat, felpróbálom újra, megkeresem a kedvenc fekete felsőmet, amivel viselni szoktam. Idén is az vagyok benne, aki tavaly voltam. Lehet, hogy lesz majd egy ősz, amikor majd már másik ember leszek, és abba a szezonba nem jön velem a szoknya, de az azért lesz, mert én megváltoztam. És nem azért, mert valaki azt mondta nekem, hogy már nem lehetek ez az ember többé.
Nyitókép: Liudmila Chernetska/istockphoto.com, belchonock/depositphotos.com
