Sosem felejtem el az egyik „ex-anyósommal” való első találkozásom. Sokat utazott és csak pár havonta látogatott haza – aminek később nagyon örültem –, így már majdnem két hónapja jártam a fiával, amikor először találkoztunk. Mosolyogva nyújtottam neki a kezem, bemutatkoztam és mondtam, mennyire vártam már, hogy megismerjem.
Erre ő tetőtől talpig végigmért, kézfogásom nem viszonozta, hanem jéghidegen közölte, hogy az ő papucsában vagyok, azonnal vegyem le. Én csak álltam ott leforrázva, tátott szájjal, még sosem történt velem ilyesmi, hogy valaki indításként így viselkedjen. Kibújtam a papucsból és hebegted-habogtam, hogy sajnálom, a fia mondta, hogy ezt viselhetem, amikor itt alszom – egy hatalmas házban laktak –, nem tudtam, hogy az övé, bocsánat.
Anyuka elfordult és nem szólt hozzám többet, részéről az ismerkedés le volt tudva. Szerencsére ekkor végre megérkezett a barátom is – akit addig a nagymamája tartott fel – és kimentett ebből a borzalmas szituációból. Onnantól kezdve remegtem, amikor tudtam, hogy anyós hazajött, szerencsére csak pár napot maradt és mindig utazott is tovább.
Kép forrása: kishivan/depositphotos.com
Addig nem értettem, a barátom miért beszélt mindig gyűlölettel az anyjáról, de anyuka „bájos” természetével megismerkedve már nem igazán tudtam hibáztatni.
Fél év múlva eljött a karácsony és tisztelettudó kislányként vettem anyósnak egy nagy doboz minőségi csokoládét, gondoltam, mégiscsak a szerelmem édesanyja… Feszengve-remegve átadtam neki az ajándékom és már menekültem is volna, de megállított és a kezembe nyomott egy ajándéktasakot. Nem akartam hinni a szememnek, annyira meghatódtam, hiszen nem is álmodtam róla, hogy kapok tőle bármit is karácsonyra.
Amikor belenéztem a tasakba, újfent nem hittem a szememnek. Egy darab ócska, foszló szélű konyharuha volt benne.
Nem viccelek, ez így történt. Meg sem tudtam szólalni, fogalmam sem volt, hogyan reagáljam le ezt az egészet, pörgött az agyam, hogy ez most valami célzás, hogy legyek háziasabb, vagy egy rossz vicc és most magában röhög rajtam? Nem tudtam eldönteni.
A sokkos állapotomból az zökkentett ki, hogy – kapaszkodjatok – közölte, hogy a dísztasakot kéri vissza, mert a barátom ajándékát is abba fogja tenni. Na, ennél a pontnál jutottam el oda, hogy elkezdtem nevetni. Mert ezen már kínomban tényleg csak röhögni tudtam.
Kacagva odaadtam a csodálkozó anyósnak a tasakot – ami akkoriban talán kemény százötven forintba kerülhetett –, visszamentem a barátomhoz és odadobtam neki a foszlott, ócska konyharuhát. Ő zavartan kérdezte, hogy ez mi. A nevetéstől fuldokolva elmondtam neki, hogy „Még szerencse, hogy a legdrágább belga csokit vettem az anyukának karácsonyra, nézd, milyen szép karácsonyi ajándékot kaptam tőle, ráadásul abban a dísztasakban, amiben majd te is kapod a tiédet!„
Onnantól kezdve nem hagytam, hogy anyós terrorizáljon, eltűnt a félelmem és levegőnek néztem. Inkább mulattatott borzasztó személyisége és gúnnyal vegyes szánalommal viseltettem iránta.
Valahogy ő is megérezhette, hogy elmozdult a dinamika, mert többet nem kóstolgatott. A barátommal két évig voltunk együtt és boldogan jelentem ki, hogy előtte és azóta is csak és kizárólag kedves, aranyos anyósjelölttel volt dolgom. Lehet, hogy minden nő életében van egy kötelező anyós-banya – szerencsés esetben nem a férjünk anyukája lesz az…
Képek forrása: Dmyrto_Z/Depositphotos.com, yacobchuk1/Depositphotos.com