Édességért hisztiző ovis a boltban, a másik játékáért toporzékoló totyogó a játszótéren, vagy a házimunka legkisebb feladatát is elutasító kiskamasz. Mit lehet velük tenni?
Kérdezd meg bármelyik szülőt, és jó eséllyel azt fogják mondani, hogy az ilyen helyzetek kezelése a szülői nevelés legnehezebb – és gyakori – része lehet. Ha maga a pillanat frusztrációja nem lenne elég, akkor is ott van a kérdés: hogyan reagálsz? Sarokba állítod, vagy a szobájába küldöd? Kiváltságok megvonásával fenyegetőzöl? Tárgyalni kezdesz a gyerekkel? Vagy követed az egyre több szószóló által hirdetett megközelítést, amely szerint a gyermekkel való kapcsolatfelvétel a szorongás pillanatában, nyugodtabb, jobban viselkedő és érzelmileg jobban hangolt gyerekekhez vezet, mint a büntetés?
Fegyelmezés vs. büntetés
„A „fegyelmezés” szót sokan tévesen „büntetésként” értelmezték, ami azt jelenti, hogy valami cselekvés eredményeként fájdalmat okozunk” – mondja Dan Siegel, a UCLA Orvostudományi Iskola pszichiátriai klinikai professzora, hat szülői nevelésről szóló könyv szerzője. Rámutat, hogy a „fegyelem” szó a latin disciplina szóból ered, ami oktatást vagy tanítást jelent.
A fegyelemről alkotott meggyőződésünket a kultúránk, a körülöttünk élők hozzáállása, a neveltetésünk, sőt a jelenlegi stressz-szintünk is alakította. Az is helyzetfüggő, hogy egyáltalán szükség van-e fegyelmezésre, és ez attól is függ, hogy milyen szabályokat állítottunk fel. Egy hároméves, akire azt mondják, hogy ne hagyja el a játszószobát, nagyobb valószínűséggel „nem engedelmeskedik”, mint egy hároméves, aki tetszés szerint ki- és bejöhet.
Fegyelmezés a világban
Hogy mi az a szituáció, amiben fegyelmezni “kell”, társadalmanként is eltérő lehet. „Az anbarrai gyerek nem hall szabályról, és nem kap büntetést” – jegyezte meg egy antropológus az őslakos törzsről. Más bennszülöttek fegyelmezési megközelítései magukban foglalják azt az elképzelést, hogy „végső soron a gyermeknek a döntése, hogy engedelmeskedik-e vagy sem. A felnőttek nem idegeskednek túlságosan, ha a nem gyerekek nem tartják be az utasításokat”.
A jutalmak vagy büntetés helyett a gyerekek megtanulják, hogyan viselkedjenek „próbák és tévedések révén, évek során”.
A számik, az Északi-sarkvidéken elterjedt bennszülött csoport, hasonló nevelési filozófiát követnek. Lehetővé teszik a gyerekeknek, hogy maguk döntsenek arról, hogy mikor esznek és alszanak. A büntetés helyett bonyolult, kimondatlan szabályokat és közösségi tevékenységeket alkalmaznak, például vadásznak vagy horgásznak. Ezek a kívánt viselkedésre ösztönzik a gyerekeket.
Más társadalmakban a szülők keményebb megközelítést alkalmaznak. Az UNICEF egyik jelentése szerint Ghánában és Egyiptomban a gyerekek több mint 90%-a tapasztalt fizikai vagy pszichológiai agressziót, mint a fegyelem egyik formáját az elmúlt hónapban.
Egy dolog, amit tudunk, az az, hogy minden gondviselő lesz olyan helyzetben, amikor reagálnia kell valahogyan arra a helyzetre, hogy a gyereke nem fogad szót neki. A szülők 25–65%-a állítja, hogy gyermekeik legalábbis néha nem viselkednek megfelelően, 1–9%-uk pedig azt, hogy ez gyakori vagy súlyos probléma. Ez a kisgyermekkorban tetőzik, majd a gyerekek elkezdenek olyan taktikákat alkalmazni, mint a tárgyalás, hogy megszerezzék, amit akarnak. Hangsúlyozandó ugyanakkor, hogy a fiatalabb gyermekeknél az engedetlenség és a határok feszegetése a normális fejlődés része.
De mit mond a tudomány a válaszadásról? Valóban elkerülhető a büntetés?
Hogy a fizikai fenyítésnek semmi előnye nincs, ellenben hosszú távú károkat okozhat, már számos tanulmány igazolta. Azonban nemcsak a fizikai büntetés üthet vissza, hanem a „pszichológiai agresszió” is, mint a kiabálás és a fenyegetés is. Az ilyen verbális keménykedés egy 13 éves gyermekkel szemben több viselkedési problémát és depressziós tünetet jelez előre a következő évben, például még akkor is, ha a szülők a többi időben szeretetteljesek voltak.
A kemény szülői taktikák, beleértve a verést, a hangemelést vagy a dühöngést, akár megváltoztathatják a gyerekek agyát, aktiválva a fokozott félelem és éberség mintáját, még akkor is, ha nincs tényleges veszély.
A sarokba állítás vagy a szobába küldés kérdése megosztja a kutatókat. Noha mindez még mindig büntetésnek számít, ami nem feltétlenül van jó hatással a gyerek viselkedésére. Más szakértők viszont felhívják a figyelmet arra, hogy egyetlen szülő sem szent, mindannyiunk türelme véges, és a saját neveltetésünk rossz mintáit is magunkban hordozhatjuk. Így irreális lenne azt képzelni, hogy egy napon minden háztartás büntetés nélküli otthonná válik. Ha nem társul hozzá fenyegetés vagy kiabálás, a “kiállítás” még a büntetések legkevésbé káros formája lehet, persze, csak abban az esetben, ha tényleg ritkán és nagyon indokolt esetben alkalmazzák.
Szakértők szerint léteznek büntetésmentes módszerek a jó magatartás ösztönzésére
Ennek az egyik pillér az, hogy egy kicsit több empátiával rendelkezzünk. A gyerekeknek rettenetesen sokat kell azt hallaniuk, mit kell tenniük – egy tanulmány szerint az anyák óránként átlagosan 41 utasítást adtak gyermekeiknek (a kutatók olyan gyerekeket vizsgáltak, akiket családterápiás programba utaltak be, mert nem tartották be a szüleik utasításait, így ez az eredmény nem minden családot jellemez). De ezeknek az információknak a feldolgozása tekintetében nem olyan fejlettek, mint a felnőttek. (Körülbelül 5,5 másodperc telik el attól kezdve, hogy meghallják a szülő utasításait, amíg a gyermek teljesíti azt).
A gyerekek nem tudják mindig, hogyan tegyék azt, amit mondanak nekik.
Lehet, hogy sokszor maga a kommunikáció (a feladat részekre bontása, folyamatos segítségnyújtás) sokkal jobb eredményhez vezet, mint az, ha csak kiadod neki az utasítást.