A sorban állás is működött, csak nem engedett teret a potenciámnak
Amikor végeztem az egyetemet, eleinte úgy éltem az életem, ahogy „kellett”. Állandó munkahely, fix munkaidő, biztos fizetés – kívülről minden rendezettnek tűnt. De belülről egyre jobban fojtogatott az érzés, hogy nem ez az én utam. Minden nap ugyanaz a rutin, ugyanaz a stressz, ugyanazok a megalkuvások.
A kreativitásom szép lassan elhalványult, és egy idő után azt vettem észre, hogy már nem okoz örömet az írás sem – az egyetlen dolog, ami egész életemben a biztos pontot jelentette.
Aztán jött egy pillanat, ami mindent megváltoztatott. Érdekes, mert nem történt semmi nagy dolog, talán csak éppen aznap, attól a csepptől csordult túl a pohár. Egy e-mailben érkezett briefet olvastam, amiről azt gondoltam, semmi értelme nincs. Tudtam, hogy erőt vehetek magamon, hogy megcsináljam, de azt is tudtam: ha ezzel végzek, holnap majd jön egy másik és egy másik, és csak akkor fogynak el, ha végre véget ér az életem. Nem akartam erre várni. Ültem hát a számítógépem előtt, néztem az monitort és azt éreztem, hogy ha most nem lépek, végképp elveszítem önmagam. Olvass még a témában
Impulzív lépések a boldogság felé
Hazamentem, és még aznap este megírtam a felmondólevelet. Nem volt tartalékom, nem volt B tervem, de tudtam, hogy máskor is boldogultam már, most is fogok. Azt is tudtam, hogy a maradás többé nem opció.
A barátaim közül néhányan aggódva fogadták a döntésemet, az anyám pedig, aki egész életében óva intett az elhamarkodott döntésektől, és kétségbeesetten próbálta megzabolázni impulzív természetemet már gyerekkoromtól kezdve, egyenesen rosszallotta, amit teszek.
Én azonban tudtam, hogy nekem más utam van, mint nekik. Tudtam, hogy biztonsági játékosként én soha nem lehetnék boldog – és láttam, ahogyan őket is sokszor saját maguk tartja vissza attól, hogy megtegyék a boldogságukhoz vezető első lépést.
Az önfejűség átkeretezése
Az önfejűséget sokan makacsságnak, egyfajta rossz tulajdonságnak látják. De számomra inkább azt jelentette, hogy tudom, mit akarok, és nem hagyom magam letéríteni az utamról. Persze, nekem is meg kellett tanulnom hallgatni másokra, és elfogadni a kritikát, és volt, hogy az impulzivitásom és önfejűségem nehéz terepre vitt. Sőt olyan is volt, hogy utólag kiderült, rossz döntéseket hoztam. A hibázás lehetősége olyasmi volt, amit meg kellett tanulnom elfogadni annak érdekében, hogy merjek a saját fejem után menni.
Ma már tudom: az impulzivitásom néha megbonyolítja a dolgokat. De nélküle most is egy irodában ülnék, és a naptárat bámulnám. Az önfejűségem néha elszigetel – de nélküle soha nem mertem volna szembemenni az árral.
A legnagyobb változás bennem az, hogy már merek a magam döntéseivel menni akkor is, ha mások azt nem feltétlenül tartják olyan útnak, amire ők rá mernének lépni. Nem keresek állandó jóváhagyást. Megértem, hogy nem mindenki érti meg az utamat – de már nem is várom el.
Ez a szokás, amit egykor mindenki kritizált, végül megtanított arra, hogyan legyek hű önmagamhoz. És ha az életem néha zűrös, kiszámíthatatlan vagy meredek is, de az én életem. És ennél többre nincs is szükségem.
