„Már megint elment egy év?” 2025-ben az idő múlásához fűződő traumáimat is megdolgoztam.
2025 elején azon kaptam magamat, hogy szinte minden beszélgetésemben, az általam látogatott női körben vagy akár családállításon is ugyanoda lyukadok ki: az idő múlásához. Ahhoz az érzéshez, hogy megint túlvagyok valamin (amin nem akartam túllenni), hogy kicsúszik az irányítás a kezemből, vagy, hogy az idő túl gyors, túl könyörtelen, túl végleges. Akkor még nem tudtam, hogy az előttem álló év nemcsak kézzel fogható veszteségeket hoz majd számomra, hanem azt is, hogy a következő évfordulóra már egészen más minőségben kezdek viszonyulni az idő múlásához.
Amikor testet öltenek az elmúló évek
Az idővel kapcsolatos szorongásom legerősebben egy egészen konkrét helyzetben sűrűsödött össze: az idősödő, őszülő kiskutyám jelenlétében. Hónapról hónapra több törődésre, gyógyszerre, figyelemre volt szüksége, és én folyamatosan azt éreztem, hogy „már megint eltelt egy nap”, amit sosem kapok vissza vele. Szinte tapintani tudtam, hogy rohan az idő, és minden egyes pillanat hiányozni fog, amit nem éltem meg eléggé tudatosan. Próbáltam annyira jelen lenni, amennyire csak tudtam, elraktározni az egyre ritkuló, közös sétákat, a csendes délutánokat, a megszokott mozdulatokat. Olvass még a témában
Új év, új hozzáállás a munkában: tippek, hogy minden akadályt vegyél
Hiánypótló eredmény: reggel vagy este érdemes tusolnod a tudomány szerint?
Kisebbek lesznek a melleid? Tények és tévhitek a női mellizmok edzéséről
Ezért kapcsolódtatok: nézd meg, mit árul el házi kedvenced horoszkópja a te személyiségedről
Szinte tréningeztem magam az elmúlásra.
Olyannyira, hogy amikor elérkezett „az a nap”, már szinte „régen várt ismerősként” tudtam fogadni az elmúlást. Egyszerre volt borítékolható és tökéletesen váratlan. Hideg tudatossággal nyugodtam bele a tényekbe, miközben bennem minden darabokra hullott. Ekkor értettem meg igazán, hogy az idő múlása nemcsak a veszteség pillanatában (és sokáig utána) fáj, hanem már jóval előtte is: az előrevetített hiányban, az előre gyászolt jövőben.
A traumák gyakran kézzelfogható veszteségekhez kötődnek, de az idő múlása másfajta hiányérzetet is felerősíthet. Például amikor születésnapodon vagy év végén visszanézel, és azt kérdezed magadtól: „mit csináltam az elmúlt 12 hónapban?” Ha nem látod az előrelépést, könnyen megjelenhet benned az az érzés, hogy az életed elrohan melletted, te pedig inkább csak szemlélő vagy benne, nem olyan aktív résztvevő, akinek bármire hatása lehetne.
De miért torzul az időérzékelésünk?
Ahhoz, hogy megértsem, mi történik bennem, elkezdtem foglalkozni azzal, hogyan működik az időérzékelésünk. Rájöttem, hogy már önmagában az „idő érzékelése” is félrevezető kifejezés, mert az idő nem olyasmi, amit az agyunk közvetlenül fel tud fogni. Nincsenek „időrészecskék”, mint a fény vagy a hang esetében. Az agy nem érzékeli az időt, hanem következtet rá, mégpedig a változások alapján.
Úgy becsüljük meg az eltelt időt, hogy összeadjuk, mennyi minden történt velünk. Ha sok az inger, az esemény, az érzelem, akkor utólag hosszabbnak tűnik egy időszak. Ezért számolnak be például balesetek szemtanúi arról, hogy az idő lelassult: az intenzív figyelem „sűrű” emlékeket hoz létre, amelyek visszatekintve „meghosszabbítják” az adott pillanatot. Én például a mai napig tökéletesen emlékszem arra, amikor gyerekkoromban hatalmasat estem egy lóról. Megvan, ahogy megijed, ahogy oldalra ugrik, miközben én a másik oldalra fordulva, szinten tapinthatóan „lassan” zuhanok a hátamra, hogy aztán percekig levegőért kapkodjak.
Miért repülnek az évek, miközben a napok vánszorognak?
Fontos különbséget tenni aközött, ahogyan utólag mérjük az időt, és aközött, ahogyan benne vagyunk. Amikor a vizsgálatra várva a váróteremben ülünk, és az órát figyeljük, az idő végtelennek tűnik. Amikor viszont leköt minket valami – nem feltétlenül szórakoztató, csak elég figyelmet igénylő feladat –, az idő szinte elszáll. Ez magyarázza azt a furcsa jelenséget is, hogy utólag úgy érezzük:
A munkanapok végeláthatatlanul hosszúak, az évek viszont olyan rövidek, mint egy szempillantás.
Ráadásul gyerekként minden az újdonság erejével hat: az első nap az óvodában, az első szerelem, az első összeveszés a barátokkal, majd az első munkahely. Ezek az élmények gazdag emléknyomokat hagynak, viszont felnőttként a napjaink nagy része rutinná válik. A rutin pedig az agyunk számára biztonságos, de unalmasnak is: a pillanat lassul, ám a megszokás kevésbé hagy mély nyomot – visszatekintve az évek szinte a semmibe veszve feloldódnak.
Meg lehet-e dolgozni az időt?
Sajnos még nem állíthatom, hogy tökéletesen feldolgoztam az idő múlásához fűződő traumáimat, de már egyre inkább keretként tudok rá tekinteni. Azt érzem, hogy az idő – bármennyire is kegyetlennek tűnik – emberi konstrukció. Ez nyilván nekem is sovány vigasz a veszteségek közepette, de segít más perspektívába helyezni az elmúlással járó traumákat.
Egy önismereti, terápiás módszer során kaptam egy különösen erős élményt ennek a folyamatnak a megsegítésére. Egy csoportos gyakorlatban mindenki a saját traumáján dolgozott, anélkül, hogy tudtuk volna, a másik mit vetít ki ránk (és fordítva). Az én „kiválasztottam” egy szeretett családtagot képviselt, akinek az elvesztésétől féltem. Ő viszont bármerre ment, mindig figyelt rám, mindig úgy alakult, hogy visszatalált hozzám. Már kezdtem megnyugodni, az volt az érzésem, hogy végre kioldódik belőlem ez a furcsa veszteségérzet, amikor egyszer csak valaki nyílegyenesen közénk állt, és nem láttuk egymást tisztán. Én azonban mégis tudtam, éreztem, hogy ott van. Akkor hasított belém az érzés: lehet, hogy nem fogjuk mindig látni egymást, lehet, hogy nem tudunk majd mindig fizikailag érintkezni, de a kapcsolódásunk az emberi és természeti törvényeken felül áll és időtől, körülményektől függetlenül létezni fog.
Szóval az időhöz fűződő traumáim még nem tűntek el, viszont már nem is várom el magamtól, hogy többé ne szorongjak az elmúlástól. Ma már kevésbé akarom sürgetni a megoldásokat, kevésbé akarok jól csinálni minden pillanatot. Inkább hagyom, hogy legyenek időszakok, amikor minden fáj, amikor hiányok jönnek felszínre, és olyanok is, amikor érzem, hogy a körülmények megtartanak, vagy szinte észrevétlenül visznek tovább – a végtelenbe.
