Gyakran hallani az idősebb generációtól a kissé szemrehányó megjegyzést, miszerint „bezzeg az ő idejükben a gyerekek még mindent megettek, amit eléjük tettek”.
Szülőként ilyenkor hajlamosak lehetünk bűntudatot érezni, és azon rágódni, vajon „hol rontottuk el”, vagy miért és mikor vált az ebédlőasztal valódi csatatérré. Pedig ez a jelenség sokkal összetettebb annál, minthogy egyszerűen a „rossz nevelésre” fognánk: a történelem, a megváltozott életmódunk és a biológia együttesen alakították ki a mai gyerekek olykor „érdekes” és kevésbé teljes értékű ízlésvilágát.
Amikor a szükség diktálta az étvágyat
Ha visszatekintünk a néhány évszázaddal ezelőtti korokra, azt látjuk, hogy a válogatósság fogalma gyakorlatilag ismeretlen volt az emberek számára – nem is csoda, hiszen sokszor az egész család örült, ha egyáltalán étel került az asztalra. Olvass még a témában
A források szerint a tizenkilencedik század végéig a gyerekek ugyanazokat a fűszeres fogásokat, savanyúságokat vagy éppen húsokat, gabonákat fogyasztották, mint a felnőttek.
Ennek hátterében egy nagyon egyszerű és kíméletlen igazság állt: a kínálat szűkös volt, a hűtőszekrény hiánya pedig nem tette lehetővé a tárolást. Ha valaki nem ette meg azt, amit kapott, éhen maradt, legalább a következő étkezésig. Ez viszont nem igazán volt opció, hiszen két fogás között nem tévézés várta a gyerekeket, hanem a tanulás, majd a háztáji segédkezés, a jószágok körüli teendők ellátása és általában rengeteg gyaloglás, pakolás. A mozgásban gazdag életmód olyan természetes éhséget generált, amely mellett az „ízlik vagy nem ízlik” kérdése egyértelműen másodlagossá vált.
Egyenlőtlen küzdelem az ízfokozók világában
A modern kor hozta el az igazi kihívást: az urbanizációval párhuzamosan megjelentek a kényelmi szolgáltatások és a feldolgozott élelmiszerek. Ma már nemcsak a válogatóssággal, hanem az élelmiszeripar profi manipulációjával is meg kell küzdenünk.
A gyártók rájátszanak a szülők bizonytalanságára, tudáshiányára és a gyerekek vizuális igényeire, így a polcok tele vannak színes, „cuki” csomagolású termékekkel, amelyekről sokszor elhitetik, hogy kifejezetten a kicsik fejlődését szolgálják.
A valóság azonban gyakran kiábrándító, pl. a gyerekeknek szánt kekszekben, joghurtokban vagy gabonapelyhekben jellemzően több cukor és adalékanyag van, mint a felnőtt változatokban. Szó szerint hab a tortán, hogy az ultrafeldogozott termékek túlcsordulnak az ízfokozóktól, mesterséges adalékoktól – velük a természetes alapanyagok (mint egy darab alma vagy egy párolt brokkoli) egyszerűen képtelenek versenyezni. A gyerekek ízlése ezeken a túlhúzott, mesterséges ingereken szocializálódik, így nem csoda, hogy a valódi ételt gyakran ízetlennek és unalmasnak találják.
Jellemzően mi magunk, szülők is elveszünk az információáradatban. Sokszor nem is tudjuk pontosan, hogyan kellene a mai környezetben „helyesen” étkezni, hiszen a gyártók tudatosan zavarnak össze minket a hangzatos, de félrevezető feliratokkal és reklámokkal. Miközben a legkisebbeket belekényszerítjük a sótlan és unalmas „gyerekételekbe”, addig mi a mesterséges édesítőszerektől duzzadó nassolnivalók felé nyúlunk – hát persze, hogy amint ők is megkóstolják az újdonságot, eszük ágában sincs megenni a főzeléket.
Ezt a kettősséget a saját bőrömön is tapasztaltam a lányommal
Amíg kicsi volt, mintaszerűen étkezett: büszkén néztem, ahogy falja a zöldségeket, jóízűen válogat a kertben, és bár törékeny alkat volt, vibrált benne az életenergia. Az óvoda is partner volt ebben, ott is a friss gyümölcsök és az egészséges falatok kerültek túlsúlyba. Aztán következett az iskola, és minden megváltozott. Hirtelen sorra jöttek haza az érintetlen uzsonnás dobozok, megkezdődött a tízóraik elcserélése, otthon pedig a korábbi kedvencek jóformán ellenséggé váltak.
A kamaszkor küszöbén már azt éreztem, az elutasítás sokszor nem is a fogásoknak szól, hanem nekem, és ez az egész egyfajta lázadás a lányomtól. Szélmalomharcnak tűnt minden vacsora, ahol a főztömnek egy olyan globális iparág ellen kellett volna győznie, amely pontosan tudja, hogyan tegye függővé az ízlelőbimbókat.
Bár vannak hullámvölgyek, továbbra is kitartok amellett, hogy a hangsúlyok a helyükön legyenek. Nem kell drasztikusan lemondani semmiről, de meg kell mutatni a valódi alapanyagok értékét és fontosságát a gyerekeknek. Hiszem (illetve erősen remélem), hogy a korai években elvetett magok – a közös kóstolások, az alapanyagok természetes íze – ott maradnak a lányomban és felnőttként képes lesz átlátni a „cuki” csomagolások és az egyszerűen „finom” ételek mögötti valóságon.
Hogy mi rontottuk-e el a gyerekeinket?
Biztos vannak hibáink, de sok mindent jobban csinálunk, mint a felmenőink. Például már nem általános nevelési elv a kényszerítés és a szándékos éheztetés annak érdekében, hogy a gyerekek „ne legyenek válogatósak”. Ugyanakkor tény, hogy egy olyan környezetben próbáljuk őket egészségesen tartani, amely minden eszközzel a könnyebb, de egyértelműen károsabb ellenállás felé tereli őket.
A kulcs talán a türelemben és a tudatosságban rejlik. Ha megtanuljuk olvasni a címkéket (vagy inkább egyre több címke nélküli ételt veszünk) és nem hagyjuk, hogy a gyártók diktálják a családunk étrendjét, a gyerekek előbb-utóbb visszatalálnak a valódi ízekhez – vagy ami még jobb, el sem távolodnak tőlük teljesen.
