Kiskamasz lett a gyerekem, én meg egyre kevésbé ismerem

Kiskamasz lett a gyerekem, én meg egyre kevésbé ismerem

Címlap / Életmód / Család / Kiskamasz lett a gyerekem, én meg egyre kevésbé ismerem

Néha csak csendben figyelem őt. Nézem az arcát, a gesztusait, a testtartását – és valahogy az az érzésem, hogy kihagytam néhány fejezetet. Mintha egyik napról a másikra nemcsak megnőtt volna, de teljesen áthangolódott volna minden rezdülése.

VIDEO Nyári horoszkóp: Mit hoznak idén nyáron a csillagok?

Pedig az én lányom mindig éretten gondolkodott – legalábbis eddig úgy tűnt. Racionálisan meg lehetett győzni, kíváncsi volt, nyitott és olyan mély beszélgetéseink voltak, hogy gyakran el is felejtettem, hány éves. A dackorszak nálunk gyakorlatilag kimaradt: nem voltak komoly viták vagy hisztik, mindig meg tudtuk beszélni a dolgokat.

Kicsit persze büszke is voltam rá – és magamra is. Úgy éreztem, együtt jól csináljuk ezt a „nevelősdit”. Aztán egyszer csak valaki felkapcsolta azt a bizonyos lámpát, aminek a létezéséről nem is tudtam.

Elindult valami, amit nem lehet visszatekerni

Hát itt vagyunk. Ő kiskamasz, én pedig gyakran érzem magamat úgy, mint egy turista egy idegen városban – térkép és nyelvtudás nélkül. Néha már azt sem tudom, hogyan szólítsam meg, vagy, hogy mire számítsak válaszként: egy vállvonásra? Egy grimaszra? Egy olyan félmondatra, amiben benne van minden: a türelmetlenség, az irónia vagy az, hogy most már ő próbálja megszabni a határokat?

Sokszor visszaköszön bennem a kérdés: mit nem vettem észre? Egyáltalán hol maradtam le? Miért nem tudom, hogyan érjek, szóljak hozzá most, amikor talán a legnagyobb szüksége lenne rám? Nem dramatizálok – csak próbálok valahogy lépést tartani. Mert közben tudom: ez az időszak nem rólam szól, hanem róla. Az ő változásairól, az ő hormonjairól, az ő útkereséséről és arról, hogy neki most épp az a dolga, hogy eltávolodjon tőlem.

Kiskamasz gyerekek
istockphoto.com / MixMedia

Isteni sugallat volt, hogy dolgozzak önmagamon

Szerencsére az elmúlt években sokat foglalkoztam magammal. Figyeltem, olvastam, csoportos terápiákra, családállításokra jártam. Akármennyire is fájtak a felismerések, most hálás vagyok magamnak, hogy belevágtam. Mert ha nem tettem volna, lehet, hogy most még ennyire se tudnám kezelni ezt a helyzetet.

Így is vannak pillanatok, amikor teljesen lefagyok. Amikor csak állok, és nem jönnek a jól bevált mondatok. Amikor a humor nem oldja a feszültséget és a következetességem is úgy lepattan róla, mintha soha nem is működött volna. Azt hittem, ha ezek a „szülői alapeszközök” nálam vannak, nem érhet meglepetés. Hát, tévedtem.

El kell gyászolni a régi kapcsolatunkat

A legnehezebb nem az, hogy felesel. Nem is az, hogy pillanatok alatt képes dühös vagy közönyös lenni, teljesen indokolatlanul. A legnehezebb az, hogy nem tudok vele úgy kapcsolódni, ahogy régen, és ezt még szoknom kell. Nem akarom visszahúzni magamhoz – sőt. Örömmel nézem, mennyire élvezi az önállóságot, még ha féltem is. Csak még nem tanultam meg, hogyan engedjem el úgy, hogy közben ott maradjak neki, ha szüksége van rám.

Kiskamasz
istockphoto.com / Dima Berlin

A kiskamaszkor valójában nemcsak a gyereknek új terep – nekünk is az

Sokáig azt hittem, a tinédzserkor valami távoli dolog és egyébként sem biztos, hogy durva lesz, hiszen a dackorszakkal is mindenki riogatott, aztán akkor se történt semmi. Ehhez képest a kiskamaszkor is úgy rúgta ránk az ajtót, hogy az egész ház beleremegett.

Beszélgetek más anyákkal, olvasok, tanulmányokat bújok – és megnyugtató látni, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Azzal, hogy egyszerre vagyok büszke és összezavarodott, egyszerre akarok közel maradni, miközben tudom és elismerem, hogy most távolságra van szüksége.

Világos számomra, hogy mindez természetes. A hormonok, a személyiségformálódás, a határkeresés mind-mind részei a fejlődésének. A kamaszkor célja, hogy a gyerek leváljon a szülőről, elinduljon a saját útján. Hogy megkérdőjelezzen, dacoljon, külön utakat keressen. És, hogy végül majd visszataláljon hozzám – de már nem kisgyermekként, hanem fiatal felnőttként.

Ez az időszak nem ellenem szól, hanem érte van

A pszichológusok, az evolúciós elméletek is alátámasztják: a kamaszkor (még kiskamasz szinten is) tele van látszólag nehéz viselkedésekkel, amik valójában fontos funkciót töltenek be. A visszahúzódás, az önzés, az impulzivitás, a függetlenedési vágy nem hibák, hanem szükséges lépések ahhoz, hogy valaki idővel majd önálló felnőtté válhasson.

A természet úgy alakította, hogy ne legyen olyan könnyű együtt maradni örökre. Hogy a gyerekeknek legyen valami belső késztetésük arra, hogy kilépjenek a biztonságból, amit mi, szülők jelentünk számukra. Ez mindenkinek fáj, de közben értelmet is ad annak, amin keresztülmegyünk és képes egy kicsit más megvilágításba helyezni a most történteket.

A saját bizonytalanságom persze időnként újra és újra rám telepszik, főleg az egészen váratlan helyzetekben, amiket most már nem lehet elsütni azzal, hogy „de hát még olyan kicsik”.

Gyanítom, hogy az elkövetkező évek sem lesznek sokkal egyszerűbbek. De tudom, hogy nem az a dolgom, hogy mindig mindent megoldjak vagy mindenre reagáljak, hanem az, hogy ott legyek. Hogy figyeljek, várjak és hallgassak az ösztöneimre. Hogy akkor is kezdeményező maradjak, amikor ő épp távolodik.

Talán egyszer majd tényleg együtt nevetünk azon, milyen viharos volt ez az időszak. Talán majd ő is meséli a saját gyerekének, milyen volt kiskamasznak lenni – és milyen, amikor az anyja próbálta megérteni, mit is él át éppen.

Addig meg az a dolgom, hogy türelmes maradjak és ne féljek attól, hogy most kevesebbet tudok róla. Mert éppen ő sem tudja, ki is ő valójában. De ha jól csinálom, újra megismerjük majd egymást. Talán nem pont úgy, mint régen – hanem mélyebb, felnőttesebb módon.

Kövesd a Bien.hu cikkeit a Google Hírek-ben is!