Pedig az én lányom mindig éretten gondolkodott – legalábbis eddig úgy tűnt. Racionálisan meg lehetett győzni, kíváncsi volt, nyitott és olyan mély beszélgetéseink voltak, hogy gyakran el is felejtettem, hány éves. A dackorszak nálunk gyakorlatilag kimaradt: nem voltak komoly viták vagy hisztik, mindig meg tudtuk beszélni a dolgokat.
Kicsit persze büszke is voltam rá – és magamra is. Úgy éreztem, együtt jól csináljuk ezt a „nevelősdit”. Aztán egyszer csak valaki felkapcsolta azt a bizonyos lámpát, aminek a létezéséről nem is tudtam.
Elindult valami, amit nem lehet visszatekerni
Hát itt vagyunk. Ő kiskamasz, én pedig gyakran érzem magamat úgy, mint egy turista egy idegen városban – térkép és nyelvtudás nélkül. Néha már azt sem tudom, hogyan szólítsam meg, vagy, hogy mire számítsak válaszként: egy vállvonásra? Egy grimaszra? Egy olyan félmondatra, amiben benne van minden: a türelmetlenség, az irónia vagy az, hogy most már ő próbálja megszabni a határokat? Olvass még a témában
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
