A Fővárosi Állatkert több mint 150 éve fogadja a látogatókat, és ez alatt rengeteg állat otthona volt. Történetében szerepelnek szívmelengető és szívfacsaró események is, az alábbi állatok nevét pedig – noha kevesen élnek azok közül is, akik csak láthatták valamelyiket – még biztos, hogy sokági nem fogják elfelejteni a Budapestiek.
Kristóf, a medve
Az állatkert megnyitásának évében még viszonylag kevés nagytestű állat lakott a parkban, de Kristóf a barnamedve azonnal mindenki kedvence lett. Nem csak gondozója, Angelo Guzzanto imádta, maga Deák Ferenc is rajongott érte, a legenda szerint majd’ minden nap meglátogatta, és ha valaki el akarta csípni a haza bölcsét, akkor legnagyobb valószínűséggel Kristóf ketrece előtt találhatta meg.
Egy korabeli vicc szerint Deák Ferenc egyenesen Kristóffal tárgyalva készítette elő a kiegyezést: nyugodtan beszélgethettek németül, az elárvult medvebocsot ugyanis egy bajor erdész család nevelte fel, így olyan erős bajor tájszólása volt, hogy az avatatlan fül számára az csak mormogásnak hallatszott. A haza bölcse viszont – így a történet – remekül megértette őt.
Jónás, a víziló
Jónás a berlini állatkertből került Budapestre 1893-ban, 7500 aranyforintot, két elefánt árát fizették érte, de a víziló minden pénzt megért: egészen 1913-as haláláig a látogatók első számú kedvence volt. Jónás még szabadon született, a Felső-Nílus vidékén fogták be az 1880-as években, amikor úgy két éves lehetett. Negyed évszázados budapesti karrierje során komoly hírnévre tett szert, képeslapokon sőt irodalmi művekben is szerepelt, egy időben pedig a pesti lakosság körében divat volt április elsején cédulát hagyni a kollégák asztalán az állatkert telefonszámával, és azzal, hogy „Jónás úr kereste”, hogy aztán, mikor a megtréfált munkatárs tárcsáz, mit sem sejtve „Jónás urat” kérje a telefonhoz az állatkertben.
Az Állatkertnek egyébként számos vízilova volt az évek során, egy Arany nevű nőstény szintén legendásnak számít, ugyanis rengeteg, szám szerint 14 borjút hozott világra az évek során.
A háború után az ő borjaiért cserébe kapott az állatkert más városokból állatokat, így tudták újra benépesíteni a kertet, ma pedig szinte nincs olyan állatpark Európában, amelynek vízilovai valamilyen úton-módon ne az „aranyborjakhoz” lennének visszavezethetőek.
Sziám, az elefánt
Sziám akkori királya, V. Ráma ajándékozta Ferenc Józsefnek 1897-es európai utazása alkalmával azt az elefántbikát, aki eleinte a Schönbrunni Állatkertben, majd 1900-tól kezdve a budapesti állatkertben élt. A 20. század első felében a park legnépszerűbb lakója volt, részben azért is, mert ormányával játszi könnyedséggel vette ez az aprót a látogatóktól, hogy aztán gondozójától csemegét „vásároljon” érte.
Sziámról úgy tartották, hogy képes pénzt számolni, az infláció idején, mikor már érmék nem, csak bankjegyek voltak, még meg is tudta különböztetni ezeket egymástól: a százkoronásért ki sem dugta az orrát, mert azért még egy nyamvadt répát sem kapott – írják az Állatkert oldalán.
Az elefántbika sokáig volt a látogatók és a gondozók kedvence, ám a második világháborút az állatkert legtöbb lakójához hasonlóan ő sem vészelte át: egy légnyomás miatt belső vérzése lett, amibe bele is pusztult.
