A hétvégén megcsörrent a férjem telefonja. A háziorvosunk hívta azzal, hogy rajta van a listán, mehet oltásra, ha akar – de csak akkor, ha elfogadja az orosz oltóanyagot is.
Van elég bajunk
Mindeközben az egyre riasztóbb hírekkel szemben szinte már fásulttá váltam: elhiszem, hogy az egészségügy az összeomlás szélén táncolt, de amikor szinte hiénákként csaptak le minden ezt alátámasztó hírre a bulvármédiában, és vázoltak katasztrófahelyzeteket egy évvel ezelőtt is, már nehéz fenntartanom a félelmemet. Nem tudok már jobban szorongani. Nem tudok már ennél is jobban vigyázni.
Valahogy majd lesz – gondolom magamnak, és felveszem a maszkomat. Valahogy majd lesz, és csókot dobok a férjemnek, amikor az oltópontra indul.
Nem vagyok szakértő és nincsenek válaszaim arra, hogyan lehet kezelni egy világjárványt. De abban biztos vagyok, hogy ilyenkor minden kimondott vagy leírt szónak még nagyobb szerepe van, és ezt szinte senki nem használja most jól.
Mindenkinek van épen elég baja, és a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság érzése ezt csak még jobban fokozza. Nagy szükségünk lenne rá, hogy egyenesen beszéljenek velünk. Hogy senki ne használja arra az információt, hogy a saját pecsenyéjét sütögeti.
Hogy értelmes, gondolkodni tudó felnőttekként bánjanak velünk, és lássuk a tervet, lássuk a célt, lássuk a végét. Lássuk, hogy mi mit tehetünk, és hogy amit teszünk, annak értelme van. Hogy ismerjük a lehetőségeinket, és ne két ismeretlen közül kelljen azt választanunk, amiről nem tudjuk, csak reméljük, hogy jó lesz.
Megkapta a férjem a koronavírus elleni oltást, és én elmondhatatlanul örülök, hogy kicsit kevésbé kell már őt féltenem. De rossz érzés, hogy az ismeretlenbe engedtem el ma reggel. Talán jól döntöttünk. Talán minden rendben lesz. De amikor életem szerelméről, a lelki társamról, a gyermekem apjáról van szó, többet szeretnék, mint a talán. És még így is szerencsésnek mondhatom magam, mert nekünk legalább már egy talán jutott.