Annak ellenére, hogy egykor „nemzeti szégyenfoltnak” nyilvánították, Matera ősi kőházai és vízrendszerei ma már a fenntartható életmód mintájaként ismertek.
„Amikor sokkal fiatalabb voltam, ez az egész terület csak egy átlagos aszfaltozott út volt, autókkal, parkolóval és néhány virágágyással. Egy nap, amikor 17 éves voltam, az egyik virágágyás elkezdett összeomlani” – mondja Antonio Nicoletti építőmérnök és várostervező Matera egyik központi terén állva.
A beomláskor munkásokat hívtak, hogy megnézzék, mi történik a föld alatt. Kiderült, hogy a virágágyás egy óriási ciszterna tetején épült, amely az ősi Sassi, Matera régi barlangnegyedének szomszédságában van. A körülbelül i.sz. 850 óta lakott Sassi negyedet az olasz kormány az 1950-es évek elején „vergogna nazionale”-nak (nemzeti szégyenfoltnak) nyilvánította, amikor kiderült, hogy a lakosok nyomorban éltek, és nem volt megfelelő hozzáférésük tiszta vízhez, áramhoz vagy szennyvízhez. A Sassit kiürítették, és a 20 000 lakost a modern külvárosokban lévő újonnan épült lakóházakba költöztették.
Hihetetlenül fejlett volt egykor a kisváros
A ciszterna újrafelfedezése sokakat megdöbbentett, mind Olaszországban, mind azon kívül. Sok materani számára azonban – azok számára, akik a Sassiban nőttek fel, és azok leszármazottai számára – ez csak megerősítette azt, amit már tudtak: Matera nem egy elmaradott hely. A szegénység, a túlzsúfoltság és a széles körben elterjedt betegségek miatt bekövetkezett tragikus bukása előtt Matera egy sikeres, fejlett közösség volt, amely lenyűgöző földalatti esővízgyűjtő és csatornázási rendszerrel rendelkezett.
A 9. századtól kezdve a Sassi a földbirtokosok, kézművesek és kereskedők – később pedig a parasztok és pásztorok – szorosan összetartó közösségének adott otthont, akik alkalmazkodtak a nagyrészt kopár, sziklás környezethez. Kőből épült házaik hűvös telet és forró, sivatagi nyarat is kibírtak. A házaik mögötti puha mészkőbe vájt barlangok pedig ideálisak voltak az élelmiszerek tárolására, mivel állandó hőmérsékletet tartottak fenn.
A lakosok egy egyszerű, de ötletes, kőből faragott víztározórendszert is létrehoztak, amely összegyűjtötte és megszűrte az esővizet. „Egy város számára nagyon fontos a vízfolyásokhoz való hozzáférés” – mondta Sabrina Centonze, az alacsony hatású lakhatásra szakosodott építész. „Ezek hiányában Matera kihasználta a forrás- és esővizet, és különböző célokra alkalmas, különböző típusú ciszternákba gyűjtötte őket.”
A hulladékot, a szennyvizet és a trágyát újrahasznosították. A nagyrészt önellátó közösség a saját terményeit az alatta lévő lakás tetején vagy a régi kővárost körülvevő vidéken kialakított kertekben termesztette.
Fenntartható megoldásokat alkalmaztak
Rita Orlando építész szerint, aki a Matera Basilicata 2019 Alapítvány kulturális menedzsereként dolgozik, a lakosok többnyire vegetáriánusok voltak. „Ez a mezőgazdasági kultúra sajátossága. A hús meglehetősen drága volt, és az emberek többsége nem engedhette meg magának, kivéve különleges alkalmakkor. A hüvelyesek jelentős fehérjeforrást jelentettek” – mondta.
A lakosok fenntartották a közösségközpontú, körkörös életszemléletet. Az anyagokat és tárgyakat sokszor javították, újrahasznosították, mondta Orlando, és erős volt a kölcsönös támogatáson alapuló közösségi érzés. Jó példa arra, hogy az emberek hogyan működtek együtt, egy minden augusztusban megtartott rituálé volt. „A Sassi lakói crapiatát főztek, a környék összes családjától összegyűjtött hüvelyesek keverékét” – mondta. „Így nem dobták ki a fel nem használt hüvelyeseket, amelyek nem voltak elegendőek egy család számára, hanem kis mennyiségét összeszedve mindannyian részesülhettek a haszonból.”
Mindezek miatt a régi kőtelepülést a kortárs várostervezési szakértők gyakran említik a fenntartható, „okos város” kiváló példájaként. És ezért vette fel 1993-ban az Unesco a világörökség részévé Matera Sassiját, és ezért nevezte „a mediterrán térség legkiemelkedőbb, épségben megmaradt, a terephez és az ökoszisztémához tökéletesen alkalmazkodott troglodita településének legkiemelkedőbb példájának”.