Mikor ezeket a sorokat gépelem, már négymillió beoltottnál járunk, este 11-ig nyitva lehetnek a szórakozóhelyek és ha még lassan is, de már kezd visszaállni az élet a rendes kerékvágásba. Ennek ellenére nem mindenki tud felhőtlen optimizmussal nézni a jövőbe, hiszen a trauma még mindig bennünk van.
Nyáron valószínű, hogy már utazhatunk, egyre többen kapják meg a védettségi igazolványt és kezdenek lelkesen nyaralásokat foglalni. Az esküvőknél sem lesz 10 fő a maximális létszám, találkozhatunk rokonainkkal, barátainkkal, életünk újra tele lesz szórakozási lehetőségekkel. Az ismeretségi körömben vannak olyanok, akik már most lelkesen buliznak, terveznek, foglalnak és fellélegeztek, hogy végre visszakapták életüket. Vannak azonban olyanok – közöttük én is – akik még nem látják ilyen fényesen a jövőt.
A nyitás utáni első napon dugig megteltek a teraszok és ijesztő volt látni a képeket, ahogy hatalmas embertömeg ünnepelt az utcákon.
Pedig a nyájimmunitás még hosszú hónapokra van tőlünk és több ismerősömmel is megesett, hogy oltás után kapta el a vírust.
A terapeuták szerint természetes, hogy sokan az oltás ellenére sem érzik magukat biztonságban és egyesekben ez az átmeneti időszak szorongást idéz elő. Amíg a népesség 70-90 százaléka nem lesz beoltva, addig nem lélegezhetünk fel, főleg az újabb és újabb vírusmutánsok megjelenése mellett. Sokak számára stresszfaktor, hogy mikor kerül végre sorra, hogy megkapja az oltást, másoknak pedig a vakcina elfogadása is kérdéses, hiszen napi szinten látok intenzív vitákat ezzel kapcsolatban Facebookon.
A pszichológusok szerint – a koronavírus átvészelésén, szeretteink és munkánk elvesztése után – a már egy éve tartó folyamatos bizonytalanság és bizalmatlanság az, ami igazán traumatizálja a társadalmat. Már kezdjük látni a fényt az alagút végén, de a vége még messze van és nem tudjuk, pontosan milyen messze.
Ez okozza azt, hogy nem mindenki tudja magát teljesen átadni a szórakozásnak és feszeng a régóta nélkülözött baráti összejövetelekkor. Ebben benne van az is, hogy kicsit elszoktunk ezektől, illetve nagy rajtunk a nyomás, hogy „kötelezően” jól érezzük magunkat.