Van egy mondat, amit rengetegszer mondtam már el életemben: „Köszönöm, most nem eszem ebből.” És szinte mindig jött a következő kérdés. Vagy inkább vallatás. Miért nem? Allergiás vagy? Biztos? Egy kicsi sem fér bele? Ugyan már, ebben alig van! Ezt mindenki eszi! Nem, nem mindenki. És nem, nem mindig „csak divat”.
Glutén- és tejérzékeny vagyok, és van még néhány alapanyag, amit ételintolerancia miatt szintén kerülnöm kell. Ez nem trend, nem hóbort, nem „most épp ezt találtam ki magamnak”. Ez a mindennapjaim része. És ami talán még fontosabb: nem tartozom magyarázattal senkinek azért, hogy mit teszek a tányéromra, vagy mit nem.
Az evés, mint logisztikai feladat
Az étkezés sokak számára öröm, kikapcsolódás, közösségi élmény. Bár nagyon szeretek enni, az egyik kedvenc programom gasztronómiai élményeket gyűjteni, amióta diétáznom kell, gyakran inkább a szervezés veszi át a főszerepet. Ha vendégségbe megyünk, előre egyeztetek, vagy készítek magamnak valamit. Ha utazunk, bevásárolok, tervezek, számolok. Hol lesz bolt? Mit tudok magammal vinni? Mi az, ami biztosan jó lesz? Olvass még a témában
Ez kívülről apróságnak tűnhet. Belülről viszont állandó készenlét. Nem dramatizálás, nem panaszkodás – egyszerű tény. Az étel nálam nem spontán döntés, hanem felelősség. És igen, néha fárasztó. Főleg akkor, amikor mindezt még meg is kell indokolnom.
Étterem: élmény vagy orosz rulett?
Sokan gondolják, hogy ma már könnyű dolgom van: tele vannak a városok gluténmentes lehetőségekkel, és minden étlapon ott vannak az allergén jelölések. A valóság azonban árnyaltabb.
Egyrészt manapság is számtalan hely van, ahol egyáltalán nem jelzik az étlapon az allergéneket, vagy ha igen, akkor sincs fogalma a pincéreknek arról, miről beszélek, mit legyen szíves megkérdezni a szakácstól vagy a séftől, hogy el tudjam dönteni, miből merek enni, ha egyáltalán van ilyen.
Aztán ha legalább a kedves, odafigyelő hozzáállás, segítő szándék megvan, akkor egy roston csirkét rizzsel, esetleg még egy kis zöldséggel is, általában sikerül kérnem úgy, hogy biztosan ne legyek rosszul. Ezzel pedig teljesen elégedett is szoktam lenni.
Persze lehet mondani, hogy a gluténérzékenyek csak garantáltan gluténmentes étterembe menjenek (Budapesten ez általában könnyen megoldható, vidéken viszont a legtöbb helyen közel sem olyan rózsás a helyzet), de sokak számára ez sem jelent biztos megoldást.
Még egy 100%-ban gluténmentes étteremben is előfordult már velem, hogy az ételt nem úgy készítették el, ahogy az étlapon szerepelt.
Hiába ettem ott ugyanazt korábban többször, hiába kérdeztem rá újra és újra az összetevőkre: egy alkalommal növényi sajt helyett laktózmentes sajt került az ételbe, ami nálam már bajt okoz.
Ez az a pont, ahol az ember elveszíti a biztonságérzetét. Amikor az evés – ami alapvető szükséglet – kockázattá válik. És amikor ezt valaki félvállról veszi, az nem kellemetlenség. Az veszély.
Ugyanitt persze lehet mondani azt is, hogy „főzz akkor magadnak otthon” (legtöbbször ezt is teszem). De nem hiszem, hogy a mai világban olyan óriási kívánságnak kellene lennie, hogy legalább egy garantáltan gluténmentes, más allergénekkel is kiemelten foglalkozó étteremben számomra biztonságosan kerüljön elém egy egyszerű összetevőkből álló étel.
„Ugyan, egy morzsa nem árt”
Talán ez az egyik legfájóbb mondat. Mert mögötte ott van az ítélet: túlreagálod. Hisztis vagy. Biztos csak divatból csinálod.
Pedig rengeteg embernél tényleg az egészsége a tét. Fizikai tünetek, napokig elhúzódó rosszullét, fájdalom, kimerültség. Ezek nem látszanak azonnal, nem hangosak, nem „látványosak”, de nagyon is valósak. És még ha egy felnőtt ember nem egészségügyi okból diétázik, hanem pusztán saját döntésből, akkor is joga van hozzá.
Vendégségben, magyarázkodva
Sokszor ültem már olyan asztalnál, ahol magyarázkodnom kellett. Miért nem eszem ebből. Miért nem kóstolom meg azt. Miért hoztam magammal saját ételt (úgy, hogy ezt előre jeleztem is, és hangsúlyoztam, hogy nem kell miattam külön készülni). Miért „válogatok”.
Volt, hogy pontosan tudtam már az első pillanatban, hogy az adott étel, ami az asztalra került, nem lesz jó nekem. Mégis újra és újra próbáltak győzködni. Mintha az udvariasság mércéje az lenne, hogy felülírom a saját testem jelzéseit. Pedig az igazi udvariasság szerintem az elfogadás lenne.
Az elfogadás hiánya nem csak az intoleranciáról szól
Nem csak az ételérzékenységekről beszélek. Arról is, ahogyan általában mások tányérjára nézünk.
Ha valaki felnőtt létére megeszik egy hamburgert vagy pizzát, gyakran máris jön a megjegyzés: miért nem főzött, miért azt eszi, mennyire egészségtelen. Ha valaki telepakolja a tányérját zöldségekkel, „füvet eszik”. Ha néha megeszik egy zacskó klasszikus chipset, csúnyán néznek rá. Mintha állandó vizsgán lennénk. Mintha a mindennapi ételek fogyasztása erkölcsi kérdés lenne.
Nem tökéletesen, hanem tudatosan
Én abban hiszek, hogy mindenkinek jó lenne egy olyan étrendre törekednie, ami kiegyensúlyozott, fenntartható, és az ő egészségét szolgálja. De azt is tudom, hogy ez nem egyszerű. Élethelyzetek, anyagi lehetőségek, idő, mentális állapot – mind számítanak.
Nem mindenkinek ugyanaz az „egészséges”. És nem mindenkinek ugyanaz fér bele.
Kevesebb tukmálás, több empátia
Nem kellene tukmálnunk az ételeket. Nem kellene megsértődni, ha valaki nemet mond. Nem kellene bántani mást azért, mert mást eszik, vagy nem eszik.
Talán ideje lenne elfogadni, hogy a tányérunk személyes tér. És hogy nem tartozunk magyarázattal minden falatért. Én nem akarok többé magyarázkodni amiatt, amit eszem. És őszintén hiszem, hogy egyikünknek sem kellene.
