Én szerény körülmények között nőttem fel, de mindig mindenem megvolt. A szüleim keményen dolgoztak, kis lakásban laktunk, öreg tragaccsal jártunk, és ha márkás cipőre nem is, de balatoni nyaralásra minden évben futotta. Már 17 évesen volt nyári munkám, pedig a szüleim azt mondták, hogy ameddig tanulok, ők eltartanak. Anyagilag nem tudtak sokkal elindítani az életben, de bőven elég volt, amit addig tettek értem: megtanultam becsülni és megfogni a pénzt.
Ezzel szemben Kriszta barátnőm az egyetem kezdetével egy új építésű lakást kapott egy menő lakóparkban. Akkorra már két éve volt autója, olyan, ami nekem vagy apámnak sosem lesz. Kriszta sosem kérkedett azzal, amije volt és mindig tudatta velem, mennyire becsül azért, hogy fizetem az albérletet, majd később a lakáshitelem. Míg én suli után fél éven keresztül kilincseltem munkáért, őt a szülei benyomták egy barát cégébe, ahol már kezdőként kétszer annyit keresett, mint én.
Ennek ellenére – vagy éppen ezért? – Krisztának pár éve valamiért egy horvátországi nyaralásra „nem volt pénze”, én pedig nekiszegeztem a kérdést, hogy ez mégis hogy lehet. Mint kiderült, elfelejtett valami bevétele után leadózni és éppen havi százezreket kellett törlesztenie a NAV-nak.
Igazából nem is tudtam hibáztatni ezért, hiszen a szüleitől mindent megkapott, csak azt nem, hogyan kell mondjuk egy csekket befizetni, így nem csodálkoztam, hogy későn esett le neki, hogy adózni is kell.
Mivel ekkor már bőven elmúlt 35 éves, a szülei végre levették róla a kezüket és nem fizették ki a bírságot, amit végül ő szépen törlesztett három év alatt és megtanulta a leckét.
Kriszta még egy szerencsés eset, hiszen ő előbb-utóbb a saját kárán csak belerázódott az életbe, de ha a legfiatalabb unokatestvéremet, Ádámot nézem, neki azt hiszem, esélye sincs. Ő egy jelenleg 23 éves fiatalember, akinek szülei – nagybátyámék – újgazdag vállalkozók, tehát már egészen kiskorától megkapott mindent.
Amikor letette a jogsit, a szülei megpróbáltak bekeményíteni, hogy csak akkor kap kocsit, ha a családi vállalkozásban végigdolgozik egy nyarat. Ez úgy sikerült, hogy Ádám két napon keresztül unatkozott és nyomkodta a telefonját az irodában, majd soha többet nem ment be. Ennek ellenére kapott egy vadiúj BMW-t, amivel lehetett fuvarozni a haverokat és villantani a lányoknak. Ha tankolni kell, a mai napig csak tartja a markát az anyjának vagy apjának, akik belenyomják a pénzt.
Nekem, aki már 17 évesen dolgoztam és két éven keresztül spóroltam az első kocsimra – egy skodára, ami idősebb volt nálam –, amit végül 23 évesen vettem meg, ez egészen szürreális.
Ha Ádámnak a huszadik új, márkás farmer vagy cipő kell, akkor is csak egy szavába kerül és megkapja.
Hivatalosan videósként dolgozik – a milliós kamerára természetesen a szülei ruháztak be –, néha elvállal egy-egy esküvőt, de enyhén szólva nem dolgozza magát halálra. De minek is tenné, van külön lakása, kocsija, havi apanázs és ha megkérdezném, mennyi pl. a villanyszámlája, fogalma sem lenne róla. Ahogy magáról az életről sincs semmi fogalma.
Ez a három eset jól mutatja, milyen hatással van ránk, hogy felnőttként mennyi segítséget kapunk szüleinktől. Én még mindig nyögöm a lakáshitelem és még tíz évig fogom. Nem könnyű, de nem panaszkodom, hiszen sokaknak még arra sincs lehetősége, hogy hitelt felvegyenek. Kriszta barátnőm a saját kárán, ha nehezen is, de megtanulta, hogy addig nyújtózkodjon, amíg a takarója ér. Unokatestvérem pedig soha az életben nem fogja megtudni, mi az a felelősség.
Amikor szülőként – már felnőtt – gyermekeinket támogatjuk, előtte gondolkozzunk el rajta, hogy ezzel segítjük, vagy hátráltatjuk őket.
Hogy csak magunkat ringatjuk abba a hitbe, hogy nélkülözhetetlenek vagyunk számukra, vagy csak éppen nem tudunk ellenállni a követelőzésüknek? Mindenesetre fontos megjegyezni, hogy olykor pont azzal segítünk, ha nemet mondunk nekik.