Akkor mi lehet a baj?
Az utóbbi időben sokszor éreztem úgy, mintha az élet egy olyan megmagyarázhatatlan hullámvasútra ültetett volna fel, ahol a projektek sorsa nem a befektetett munkámon múlik. Vannak hetek, amikor a csapat összes tagja beleteszi a szívét-lelkét, mégis elmarad a várt áttörés, és még a nálam sokkal tapasztaltabb szakemberek is csak értetlenül állnak a helyzet előtt.
Ez a fajta bizonytalanság, amikor a legnagyobb profizmus mellett is homokszem kerül a gépezetbe, rengeteg energiámat felemésztette, és néha olyan érzésem volt, mintha szándékosan próbára tennének „fentről”. Mintha tesztelnének, eléggé akarom-e ezt az egészet? Szóval úgy éreztem, ki kell tartanom, de az elmúlt évek nem minden esetben az eltökéltségem helyességét igazolták. Olvass még a témában
Évekig az volt a legnagyobb büszkeségem, hogy a saját utamat járom egyéni vállalkozóként, ahol a döntés és a felelősség is az én kezemben van. Ez a fajta autonómia szárnyakat adott, és lubickoltam abban a vibráló sokszínűségben, amit a négy-öt különböző szerepköröm párhuzamos futtatása jelentett. Hittem abban, hogy a változatosság gyönyörködtet, de rájöttem, hogy ha túl sok fronton kell helytállnom, a pezsgés egy idő után ólomsúlyú fáradtsággá alakul át.
Amit korábban inspiráló kalandnak láttam, az mára egy olyan labirintussá vált, amelyben a saját belső hangomat is alig hallom a sok teendő zajától.
Nem kért szerepekben találtam magamat
Különös kettősség, amikor olyan pozíciókban kaptam szerepet, amelyekre sosem pályáztam, egyszerűen csak megtaláltak a hízelgő felkérések. Természetesnek tűnt rájuk igent mondani, hiszen jól esett, hogy bíztak bennem és ezek a pozíciók anyagilag is biztonságot jelentettek.
Azonban hosszú távon éppen az „ölembe hullott” feladatok váltak a legnehezebb béklyókká. Nehéz bevallani magamnak, hogy ami papíron (többnyire) sikeres, az érzelmileg nem feltétlenül táplál, és sokszor még a legcsábítóbbnak induló projektek is csúfos véget érhetnek – és az eredményre nem is minden esetben van ráhatásunk.
A szelektálás mégis ijesztő. A megszokott bevételek és a látszólagos biztonság elengedése tűnik az egyetlen útnak a valódi megújulás felé, de közben ott a félelmem: mi lesz, ha nem jön helyette más?
Vágy egy olyan térre, ami itthon még ismeretlen
Nemrég az egyik barátnőm mesélt egy külföldi ismerőséről, aki úgynevezett „sabbatical” szabadságra ment (több hónapra), hogy elkerülje a teljes kiégést. Ez a nálunk még kevésbé ismert, hosszabb alkotói szabadság pont azt a célt szolgálja, hogy az ember teljesen elszakadjon a mókuskeréktől, és esélyt kapjon a mentális regenerációra.
Bár nem érzem úgy, hogy teljesen kiégtem volna, mégis vágyom erre a fajta tudatos megállásra, mert egy kicsit elfáradtam abban, hogy mindig én legyek a kreativitás forrása mások számára. Vannak napok, amikor a legszívesebben csak csendben lennék, és megengedném magamnak azt a luxust, hogy ne kelljen hasznosnak, inspirálónak vagy hatékonynak lennem.
Most még én sem látom tisztán az irányt. Vannak napok, amikor úgy érzem, teljesen elveszítettem azt a belső iránytűt és inspirációt, ami eddig hajtott – és ez a bizonytalanság nem csak a munkámról szól, hiszen az életem egyéb szálai is alaposan összegubancolódtak az elmúlt időszakban.
Mégis, ahogy visszatekintek az eddigi utamra, látom a mintázatot: eddig minden nagy fordulópontomat és új fejezetemet egy-egy ilyen kilátástalannak tűnő mélypont előzte meg.
Hiszek abban, hogy a mostani üresség sem a végállomás, hanem a szükséges csend a következő nagy dobás előtt.
