Nemrég egy ismerősöm szájából hangzott el egy beszélgetés közben a mondat: „Jártam terápiára, de nem éreztem, hogy nekem segít.” Miközben érteni véltem, mire gondol, a mondat véglegessége, megmásíthatatlannak hangzó tanulsága meglepett. Mert valóban lehet olyan, hogy a terápia nem segít, de ennek általában oka van – lehet, hogy nem a megfelelő mentalitással mentünk bele, lehet, hogy nem a számunkra megfelelő terapeutával dolgozunk, vagy, ami talán a leggyakoribb ok: nem adtunk neki elég időt, hogy hatni kezdjen.
Saját tapasztalataim alapján terápiára járni minden, csak nem mókás dolog. Vannak persze jól eső beszélgetések, de többnyire az ember komoly belső munkát végez, ami ellen gyakran minden idegszála tiltakozik. Az áttörések, a felismerések nagyon jó visszajelzései lehetnek annak, hogy a munkát mégis érdemes elvégezni – ám ha ezek nem jönnek, könnyen abban a hibába eshetünk, hogy azt gondoljuk: a terápia nem is működik.
Mintha ilyenkor elfelejtenénk, hogy a legtöbb seb, amivel terápiára megyünk, nem tegnap keletkezett. Nem egy rossz hét, nem egy félresikerült beszélgetés, hanem évek, sokszor évtizedek lenyomata. Mondatoké, amiket gyerekként hallottunk. Helyzeteké, amelyekben nem volt választásunk. Mintáké, amik akkor segítettek túlélni, ma viszont már akadályoznak. És mégis, valahol mélyen azt reméljük, hogy néhány alkalom, pár felismerés majd hirtelen „megoldja” mindezt. Olvass még a témában
Ez a gyors megoldás iránti vágy érthető
Egy olyan világban élünk, ahol minden azonnali: az étel, az információ, a válaszok, a visszajelzések. Ha fáj a fejünk, beveszünk egy tablettát. Ha nem működik a telefon, újraindítjuk. Ha valami nem jó, meg akarjuk javítani, és tovább lépni a problémán – lehetőleg gyorsan. A lélek azonban nem így működik.
Nincs reset gomb, nincs frissítés, amitől egyik napról a másikra minden a helyére kerül.
A terápia nem sebészet, inkább kertészkedés. Nem kivágunk valamit, hanem hosszú ideig figyelünk, gondozunk, ásunk, várunk. És ez a várakozás a mentális munka egyik legnehezebb része. Főleg, mert lehetnek pontok – amikor az ásónk régi csontvázakat fordít ki a földből – ahol minden még rosszabbnak is tűnik, mint az előtt volt, hogy bolygatni kezdtük a dolgokat. Ami addig tompa volt, éles lesz. Ami eddig el volt nyomva, felszínre jön. Amihez hozzászoktunk, kérdésessé válik. Nem egyszer fordul elő, hogy valaki azért akarja abbahagyni a terápiát, mert „túl sok lett”. Pedig sokszor ez annak a jele, hogy végre történik valami.
Nehéz elfogadni, hogy az a rendszer, ami évtizedeken át tartott bennünket működésben – még ha fájdalmasan is –, nem omlik össze néhány hónap alatt. Hogy az idegrendszerünknek idő kell ahhoz, hogy elhiggye: már nincs veszély. Hogy nem kell mindig készenlétben állni, védekezni, alkalmazkodni. Ez tanulási folyamat. Lassú, ismétlésekkel, visszaesésekkel teli.
A terápia türelemjáték abban az értelemben, hogy megtanít várni a válaszokra. Nem fogunk ugyanis azonnal megérteni mindent, és néha ahhoz is idő kell, hogy egyáltalán a megfelelő kérdéseket megtaláljuk. És miközben várakozunk, meg kell tanulnunk elviselni a bizonytalanságot.
A terápia egyik legfontosabb felismerése számomra talán az volt, hogy nem vagyok „elromolva”, és így nem is kell minél gyorsabban megjavítani. Csak van egy történetem, rétegekkel, okokkal, szálakkal.
A folytatását én írom, de csak akkor lehetek jó írója, ha az eddigi cselekmények mozgatórugóit megértem.
Ha ezt elfogadjuk, akkor a terápia nem egy sürgősségi beavatkozás lesz, hanem egy hosszú, lassú, néha fájdalmas, de mélyen átalakító folyamat. Nem egy sebtapasz. De talán éppen ez az ára annak, hogy ne csak elfedjen, hanem valódi változást hozzon.
