„Nem tartalak fel?” – kérdezte nemrég a barátom, miközben egy hosszabb telefonbeszélgetésben mesélt valamit. „Dehogy is! Amúgy is, attól, hogy hallgatlak, még tudok haladni a dolgaimmal, mióta beszélünk, már kipakoltam a mosogatógépet, meg kiteregettem a mosást – azt hitted, hogy csak ülök itt a fenekemen?” – feleltem neki tréfálkozva. „Nem hittem” – mondta ő.
„Eleve elég nehéz elképzelnem téged úgy, hogy éppen ülsz a fenekeden.”
Elnevettük a dolgot, de miután letettük a telefont, és folytattam a napomat, a gondolat nem hagyott nyugodni. Olvass még a témában
Vajon miért van, hogy tényleg nem bírok nyugton maradni?
És most nem csak arra gondolok, hogy mindig találok magamnak valami munkát, hanem arra, hogy olyan, mintha folyamatosan szükségem lenne valami külső ingerre. Ha várnom kell két percet a mikró előtt, már nyúlok a telefonomért. Ha buszra szállok, azonnal podcastot keresek. Ha van egy délután, amikor semmi dolgom nincs, nem megkönnyebbülést érzek, hanem szorongást: „mit is kellene csinálnom?”
Olyan, mintha az unalom valami veszélyes állapot lenne, amit mindenáron el kell kerülni. Pedig gyerekként még tudtunk unatkozni. Sőt, abból születtek a legjobb játékok, történetek, ötletek. Mi történt azóta?
A modern életünk lassan, de biztosan kondicionált minket arra, hogy a csend és a tétlenség nem természetes. A folyamatos stimuláció olyan mértékben szivárgott be a mindennapjainkba, hogy észre sem vesszük: ma már ritkán vagyunk csak úgy jelen, anélkül hogy valamilyen inger telítene bennünket. A telefonunk, a képernyők, a folyamatos információáramlás, az értesítések, a zenék, a sorozatok, a „még egy videó” mind-mind arra tanítanak: az unalom egy rossz dolog. Valami, amit el kell fojtani.
Pedig az unalomnak funkciója van. Sőt, szükségünk van rá.
Az unalomban történik az a fajta belső rendeződés, amelynek során a gondolataink összefonódnak, leülepednek, majd valami újat hoznak létre. Gyerekkorunk kreativitása nem valamiféle különleges képesség volt – csak egyszerűen sokkal több lehetőségünk volt unatkozni. És ahol unalom van, ott megjelenik a képzelet. Ott kezdünk felfedezni, játszani, kockáztatni, rácsodálkozni a világra.
Ma viszont már a gondolattól is feszültek leszünk, hogy nincs mit csinálni. A csöndben kénytelenek vagyunk meghallani önmagunkat, az érzéseinket, a fáradtságunkat, a szorongásainkat. A folyamatos stimuláció sokszor nem is azért kell, mert annyira „unalmas” az életünk, hanem mert félünk attól, amit akkor tapasztalnánk, ha csend lenne. A saját gondolatainktól. A saját tempónktól. A saját határainktól.
És persze ott van a társadalmi nyomás is
A produktivitás kultúrája, amely azt üzeni, hogy a tétlenség pazarlás. Aki nem csinál semmit, az lemarad. Aki nem fejlődik, nem tanul, nem építi magát, az nem elég jó. Ebben a logikában az unalom nem pihenés, nem töltekezés, hanem kihagyott lehetőség, ami miatt szégyent kell éreznünk. Mert a boldogság nem alapállapot, hanem kiérdemlendő – csak éppen soha nem érezhetjük úgy, hogy mára már tettünk érte eleget.
A probléma az, hogy amíg a folyamatos stimuláció kényelmesnek tűnik, valójában ellopja tőlünk azt a mentális teret, amelyre szükségünk lenne az alkotáshoz, a regenerációhoz, a kapcsolódáshoz – saját magunkhoz is. A túlingerelt agy nem tud pihenni. Nem tud elmélyülni. Nem tud valódi örömöt találni a lassú, apró dolgokban. Mindent túl halknak, túl kevésnek, túl lassúnak érzékel.
Úgyhogy most próbálok újra megtanulni unatkozni. Nem megijedni attól, hogy csend van körülöttem, és várni – hinni benne, hogy a kezdeti pánik után valami jó fog történni. Jelen lenni, odafigyelni, és legfőképpen türelmesnek lenni. Magammal, és az agyammal, amiből hiszem, hogy csodásabb dolgok kerülhetnek a felszínre, mint bármi, amit egy TikTok videóból vagy akár egy podcastból kaphatok. Csak egy kis időt kell neki adnom ehhez.
