A tavalyi évem egészen elképesztően alakult. Sok utazás, pörgés, jövés-menés és az az érzés, hogy végre szabad vagyok, végre élek, végre nem csak tervezem az életemet, hanem benne is vagyok.
Aztán – ahogy ez jellemzően lenni szokott – egyszer csak jött a krach. Egyik pillanatról a másikra a sürgősségin találtam magamat és hirtelen annak is örültem, ha jobbról balra meg tudtam fordulni az ágyban, az egyperces tusolás pedig napok múltán is komoly teljesítménynek számított.
A műtét után még most is hosszú rehabilitáció vár rám, de amikor az ember hetekig fekszik, óhatatlanul elkezd más tempóban élni. Van idő végiggondolni, mi az, ami tényleg számít, mit halogattam eddig és mit tettem meg másokért megszokásból – és persze azt is, mit nem tettem meg magamért. Olvass még a témában
Amit valójában megbánunk – és amit nem
Olvasni volt alkalmam – és egy idő után erőm is –, így került a kezembe egy friss kutatás a Cornell Egyetemről, ami különösen betalált ebben az állapotban. A tanulmány lényege röviden az, hogy hosszú távon egészen mást bánunk meg, mint amit a hétköznapokban gondolnánk.
Tom Gilovich pszichológus, a kutatás egyik szerzője szerint, amikor évekkel később visszatekintünk az életünkre, nem az a kérdés foglalkoztat minket, hogy mindent „rendesen” csináltunk-e, hanem az, hogy haladtunk-e az ideális önmagunk felé.
Ugyanis azok a megbánások maradnak velünk igazán, amelyek azt jelzik: volt valami fontos számunkra, mégsem tettünk érte eleget.
Hogy legyen összehasonlítási alapod: a tanulmány szerint háromszor nagyobb eséllyel bánjuk meg azt, hogy nem követtük az álmainkat, mint azt, hogy túl sok időt töltöttünk a kötelességeinkkel.
A „kellene” típusú megbánások – pl. hogy többet kellett volna dolgozni – idővel tompulnak. Az ideálok elengedése viszont sokkal mélyebb nyomot hagy, mert ezek a vágyak nem zárulnak le. A kutatásban résztvevők 76%-a élete legnagyobb megbánásaként azt nevezte meg, hogy nem törekedett az álmai megvalósítására.
Az ideális én, akit „majd egyszer” utolérünk
Gilovich és csapata arról is írt, hogy háromféle énünk van: a valós, az ideális és a „kellene” énünk körvonalazza az önmagunkról alkotott képet. A hétköznapokban leginkább a „valós” énünk irányít minket. Elvégezzük a feladatokat, kipipáljuk a listákat, teljesítjük az elvárásokat. Eközben az ideális énünk – aki utazna, tanulna, alkotna, kockáztatna – háttérbe szorul. Nem azért, mert nem fontos, hanem mert homályos és megfoghatatlan. Nincs hozzá pontos útiterv, nincs garantált siker, nincs visszaigazolás és emiatt bizonytalan a léte: jobb nem piszkálni.
Sokszor várunk a nagy, eltéveszthetetlen inspirációs pillanatra és a tökéletes időpontra, amikor majd „készen állunk” arra a bizonyos nagy lépésre, de a kutatás szerint ez többnyire kifogás. Már csak azért is, mert az inspiráció nem előfeltétele a cselekvésnek, hanem következménye, és jellemzően akkor érkezik meg az életünkbe, amikor már javában benne vagyunk valamiben.
És akad még egy fontos ok, ami miatt sokszor nem indulunk el az álmaink felé: ez a többiek véleménye. Az, hogy mit gondolnak majd rólunk, kinevetnek-e a hátunk mögött, vagy egyszerűen csak furcsán néznek-e majd ránk, ha változtatunk. Könnyű elhinni, hogy egy-egy nagy döntés után minden szem ránk szegeződik, miközben valójában a legtöbben a saját életükkel vannak elfoglalva.
A kutatás szerint hajlamosak vagyunk jelentősen túlbecsülni, mennyire figyelnek ránk mások, és alábecsülni azt is, mennyire jóindulatúak tudnak lenni. Sok döntés azért marad meg a „majd egyszer” szintjén, mert félünk a külső reakcióktól, nem pedig azért, mert valóban nem akarjuk a változást. Pedig a legtöbb ember sokkal kevésbé ítélkező, mint ahogy azt elképzeljük és még kevésbé fog emlékezni arra, hogy mit mertünk (vagy nem mertünk) megtenni.
Ha kicsit visszagondolok az elmúlt évekre, több olyan vállalkozó ismerősöm is van, akik két-három próbálkozást is „elbuktak”, mielőtt megtalálták a számításaikat és elérték a céljaikat egy valóban sikeres üzlettel. Ők aligha gondolkoztak azon, mit gondolnak mások, amikor valami félresikerült a bizniszükkel!
Amikor az idő hirtelen érték lesz
Az ágyban töltött hetek alatt különösen élesen látszott, mennyire természetesnek vettem korábban, hogy „csak úgy” elugorhatok valahova. Hogy van erőm, időm, egészségem és pénzem arra, hogy részt vegyek ebben az áramlásban. Két utazásom is elmaradt az elmúlt hónapokban, és ez fájt, de nemcsak a vágyott a programok miatt, hanem azért is, mert rádöbbentett, mennyire törékeny az a szabadság, amit addig adottnak vettem.
Most sok ötletem van arra, min szeretnék változtatni, és mit szeretnék megtartani a régi életemből. Egy dolog azonban teljesen biztos: az utazásról, a világ felfedezéséről nem mondok le. Egy utat már korábban, egyet nemrég lefoglaltam, a harmadikat pedig tervezem – és mindent megteszek azért, hogy egészségben várhassam az indulást.
Azt is már jó előre tudom, hogy idén sem fogok mindent tökéletesen csinálni. Lesznek napok, amikor elbizonytalanodom, amikor lassabban haladok majd és megkérdőjelezem, hogy nem lesz-e megint következménye annak, ha „ennyire élek”. De azt már eldöntöttem, hogy nem akarok visszanézni erre az évre úgy, hogy csak a feladatoknak és a kötelességeknek éltem – ebből volt elég a közelmúltban.
Több időt akarok adni annak az énemnek, aki tapasztalni, felfedezni szeretne és nem azért, mert így biztosan boldog leszek: megtanultam, hogy derült égből is jöhet villámcsapás. Viszont azt biztos, hogy ha követem azt, ami valódi örömöt okoz, akkor kevesebb dolgot kell majd megbánnom és úgy érzem, ez bőven elég ok arra, hogy ne halogassam tovább az álmaimat.
