„Még mindig jobb, mintha nem lenne apja”? A családon belüli erőszakról

Itthon elsősorban a közmegítélés miatt nehéz felismerni a családon belül elkövetett erőszakot.

Az emberek vagy nem akarnak beleszólni mások dolgába („Mindenki a saját háza táján sepregessen.”), vagy kifejezetten az áldozatot okolják („Biztosan kierőszakolta, hogy megüssék.”).

Általános jelenség az elkövető patologizálása: a család és az ismerősök is kifogásokat gyártanak a – legtöbb esetben férfi – bántalmazónak, és sérült lelkére vagy nehéz gyerekkorára hivatkozva felmentik a bűncselekmény alól.

Bár teljesen biztos, hogy eredete régebbre nyúlik vissza, a családon belüli erőszak meghatározása az 1970-es évektől található meg a pszichológiai szakirodalomban.

Itt megfogalmazódik, hogy a bántalmazás nem csupán fizikai, de lelki is lehet, ami sokszor előszele a későbbi veréseknek.

A családi erőszakon áteső áldozatok szerint a lelki terrorból kitörni legalább annyira nehéz, mint a fizikai bántalmazásból: az érintett sokszor értéktelennek, gyengének és semmirekellőnek érzi magát a hosszas lelki terror hatására, és fél kilépni a bántalmazó árnyékából.