És mielőtt még azzal jönne valaki, hogy „mert mit fog gondolni a gyerek”, hát először is nagyon remélem, hogy azt fogja gondolni, hogy anya rendben volt önmagával, szerette a saját testét, és ezzel engem is arra tanított, hogy szeressen a sajátomat.
Másrészt, ha a gyerek, akivel éjjeleket virrasztottam át, akinek levágtam a lekváros kenyeréről a héjat, akit a legdurvább hisztijei közepén is biztosítottam arról, hogy mindennél jobban szeretem, ha ez a gyerek egy napon úgy dönt, hogy az alapján kezdi el meghatározni az értékemet anyaként, hogy milyen szoknyát hordtam, hát akkor valamit tényleg nagyon elrontottam. De az biztos, hogy nem az öltözködéssel.
Úgyhogy köszönöm szépen, de én továbbra is hordom azt, amit szeretek, azt, amiben munkaügyi megbeszélésekre érkezem, vagy amikben egy randin jól érzem magam, mert bár az anyaság életem legfontosabb s legjobban szeretett szerepe, nem az egyetlen. A személyiségem szerves, mélyen beivódott és kikezdhetetlen részévé vált, hogy anya vagyok, de ez továbbra is csak egy szelete annak, aki ÉN vagyok.
Azért, ha tehetem, a parkba persze kényelmesebb ruhát veszek fel, de hát ez megint csak nem egy nagy változás. Nem tudom, ki hogy van vele, de én nem akkor láttam először zöld felületet, amikor gyerekem született. Korábban is voltak olyan ruháim, amiket akkor vettem fel, ha hosszabb sétára indultam, vagy ha tudtam, hogy le akarok heveredni a fűbe majd.
