Nelson Mandela, a híres szabadságharcos és apartheidellenes aktivista 27 évet töltött börtönben, végig kitartva elvei mellett. Meggyőző története mégis gyakran torzul a kollektív tudatban, mivel sokan élénken emlékeznek Mandela börtönben bekövetkezett halálára az 1980-as években. A valóságban Mandela hosszú és gyümölcsöző életet élt a börtön után; is 1994 és 1999 között Dél-Afrika elnöke volt, és 2013-ban, 95 évesen hunyt el.
E tények ellenére sokan erősen ragaszkodnak ahhoz a meggyőződéshez, hogy úgy emlékeznek, Mandela a börtönben halt meg. Ezt az elképesztő jelenséget – egy olyan eseménybe vagy ténybe vetett tömeges, kollektív hitet, amely nem igaz – Mandela-hatásnak nevezték el, és széles körben, sok más kontextusban és más tényekkel kapcsolatban is megfigyelték már.
De hogyan lehetséges, hogy az elménk képes meggyőzni minket arról, hogy olyan eseményekre emlékezünk, amelyek valójában meg sem történtek? És hogyan lehetséges, hogy emberek nagy csoportjai mindannyian osztoznak ugyanabban a hamis emlékben? Ezt tudják jelenleg a pszichológusok a Mandela-hatásról.
Hogyan hoz létre az agyunk hamis emlékeket?
A Mandela-hatás gyakran elfogadott példa a hamis emlékekre – olyan visszaemlékezésekre, amelyek az elménkben igaznak tűnnek, de a valóságban részben vagy egészben kitaláltak. Bár valószínűtlenül hangzik, hogy az elme képes ilyen módon hazudni nekünk, a hamis emlékek gyakoribbak, mint ahogyan azt elsőre hinnéd.
Gondolj csak például azokra az esetekre, amikor meg mernél esküdni, hogy kikapcsoltad a tűzhelyet, amikor biztos vagy benne, hogy megnyomtad a „küldés” gombot a fontos e-mailben, és kétséged sincs hogy betetted a tejesdobozt a bevásárlókocsiba – csakhogy kiderül, hogy valójában nem.
A Consciousness and Cognition című folyóiratban megjelent tanulmány a Self-Memory System (önemlékezeti rendszer) segítségével magyarázza el, hogyan jöhetnek létre ezek a hamis emlékek. Ez egy olyan fogalmi keretrendszer, amely kiemeli az énérzetünk és az emlékezetünk közötti kapcsolatot. Az összekapcsolódás magában foglalja az epizodikus emlékezetünket, az önéletrajzi emlékezetet és az információfeldolgozást irányító énképünk egy részét – vagyis a „működő ént”.
A kutatók elmagyarázzák, hogy a dolgozó énünk a felszínre hozott ismeretek alapján fogadja a jeleket, hogy részletes emlékeket építsen fel. Ez segít a múltunkra vonatkozó emlékeink felépítésében, sőt a jövőbeli események elképzelésében is.
Ez a konstruálási folyamat az úgynevezett „emlékező-képzelő rendszerben” történik, egy olyan mentális térben, amely tele van a közelmúlt emlékeivel és a hamarosan megtörténhető dolgok szimulációival.
Ugyanakkor azt is kifejtették, hogy ez a rendszer különböző okokból időről időre meghibásodik. Az emberi emlékezetről alkotott modern ismereteink megkérdőjelezik azt az elképzelést, hogy az emlékek mindig pontosak. Azt állítják, hogy minden emlék valamilyen mértékben hamis.
Meg tudja magyarázni a kutatás a Mandela-hatást?
A Mandela-hatás akkor lép életbe, amikor ezek a hitelesnek tűnő, de a tényleges eseményektől eltérő visszaemlékezések konstrukciói kollektív szinten történnek. Vagyis amikor emberek nagy csoportjai emlékeznek ugyanarra az alaptalan tényre vagy eseményre. Mandela hamis halála a ’80-as években csak egyetlen példa erre, és a kifejezés megalkotása óta számos más példát is azonosítottak.
Például szinte mindenki játszott már a klasszikus családi társasjátékkal, a Monopolyval. Ha megkérdezik, hogy hogyan néz ki a doboz borítóján látható férfi, sokan egy idős, botot, cilindert és monoklit viselő úriembert írnának le. Csakhogy az ikonikus figura a Monopoly egyetlen változatában sem szerepelt monoklival. Mégis számtalan ember esküszik rá, hogy gyerekkorában az ő társasjátékukon az ábra monoklit viselt.
Hasonlóképpen angol nyelvterületeken sokan magabiztosan idézik fel a klasszikus rajzfilmsorozatot, a „Looney Toons”-t, a „Sex In the City” című sorozatot és Darth Vader klasszikus mondatát: „Luke, I am your father.” A valóságban a sorozatot Looney Tunes-nak írják, a sorozat címe Sex and the City, a hírhedt sor pedig így szól: „No, I am your father.”
A Psychological Science kutatása ezt a zavarba ejtő jelenséget igyekezett megmagyarázni. Feltárta, hogy a populáris kultúrából származó bizonyos képek következetesen bizonyos hamis emlékeket eredményeznek. A kutatók szemkövetéshez hasonló módszereket alkalmazva nem találtak a figyelemhez vagy a vizualitáshoz kapcsolódó különbségeket, amelyek ezeket a kollektív hamis emlékeket okozzák. Arra a következtetésre jutottak, hogy a hibák spontán módon fordulnak elő az emlékfelidézés során. Hangsúlyozták, hogy annak ellenére, hogy a többség vizuálisan a helyes képet tapasztalja, az emberek bizonyos képek esetében következetesen ugyanazt a téves emlékezési hibát követik el.
A Mandela-hatás továbbra is zavarba ejtő rejtély. Úgy tűnik, hogy a lényegének megragadására tett kísérletek csak összeesküvés-szerű elméletekhez vezettek. A feltételezések pedig olyan feltérképezetlen területekre utalnak, amelyek a jelenlegi tudományos felfogás hatókörén kívül esnek – ami az elme azon képességének állandó bizonyítéka, hogy továbbra sem tudjuk felfogni a sajátosságokat.