A szokásos
Egyke vagyok és a szüleim sokat dolgoztak, így már gyerekkoromban is sokat voltam egyedül. Volt pár baráti és párkapcsolatom, de egyik sem bizonyult tartósnak. Most nincs senkim, de az igazat megvallva nem is hiányzik senki. A világ egyre őrültebb, az emberek szintén, én pedig jól elvagyok magamban.
Enyhítve
Nem volt nagy családom és a szüleim viszonylag fiatalon meghaltak, ezért boldog voltam, amikor megismertem a férjemet 23 évesen. Az ő családja az én családom lett, az ő barátai az én barátaim. Két gyerekünk született és boldog voltam, de a férjem 45 éves koromban bejelentette, hogy el akar válni. Az akkor 13 és 15 éves gyerekeimet anyósom ellenem hangolta, ezért ők az apjukkal maradtak. Mivel kisemmiztek, csak egy kis lakásra futotta a válás után, ahol a gyerekek nem szívesen látogattak. Elvesztettem mindenkit.
Ma a gyerekeim külföldön élnek, alig van velük kapcsolatom. Karácsonykor és a születésnapomon felköszöntenek, talán évente egyszer felhívnak. Ha én keresem őket, mindig elfoglaltak. Igazságtalannak érzem, amiért nekem „ezt dobta a gép”, nem vagyok rossz ember, nem érdemeltem meg, hogy így magamra hagyjon mindenki. Olvass még a témában
