Mindenki arról álmodozik, hogy esküvő után saját házban folytathatja életét, de az anyagiak nem mindig engedik ezt meg. Ilyenkor megesik, hogy sokan a szülőkhöz költöznek egy időre, de hogy milyen is igazán egy fedél alatt a párod családjával, két magyar feleség történetéből kiderül!
Zsófi (36) mindig is nagyon jóban volt anyósával, ezért amikor anyagi megfontolásból hazaköltöztek hozzá férjével, igyekezett mindenre felkészülni lélekben. Ő viszont nagyon szerencsésnek érzi magát, mert egyáltalán nem élte meg olyan szörnyűnek ezt az időszakot, mint ahogy sok más pártól hallani lehet.
Mi három évig éltünk a férjem anyukájával egy házban. Ő régóta özvegy volt, hatalmas házban élt, sok hálószobával, de a gyerekek már évekkel korábban kirepültek, és kezdte egyedül érezni magát. Nekünk pedig egyre drágább lett az albérlet, nem tudtunk gyűjtögetni saját lakásra, így magától értetődővé vált az esküvő után pár hónappal, hogy az összeköltözés lenne a logikus döntés.
Eleinte nagyon furcsa volt, nem is Kati (így hívják az édesanyját) jelenléte miatt, hanem mert egyáltalán nem éreztem magam otthon. Fogalmam sem volt, minek hol van a helye a konyhában, és nem tudtam akkor főzni, amikor kedvem támadt.
Az a ház mindig Kati háza volt nekem, én pedig a vendég voltam, még akkor is, ha ő folyamatosan megerősített abban, hogy erről szó sincs. Mégse mehettem ki a konyhába sütni-főzni, amikor kedvem volt, mert ezt a feladatot nem adta ki a kezei közül.
Bár ezt biztosan sokan irigyelnék, nekem egy kicsit hiányzott a háziasszony szerepe. Az intim szféránkat is nehezen tudtuk megőrizni, hiszen a férjem anyukája gyakran kereste a társaságunkat esténként is. A helyzet viszont sokkal jobb lett, miután várandós lettem. Mivel nagyon gyakran voltam rosszul, sokat pihentem. Kati pedig mindenben körbeugrált, sosem kellett megemelnem még a seprűt sem, és lehetőséget adott arra, hogy csak magamra koncentráljak.
A kisfiunk körüli teendőkben is lelkesen kivette a részét, és bár néha szólni kellett neki, hogy szeretnénk egy kicsit hármasban lenni, egy rossz szavam sem lehet rá. Három év alatt sikerült annyi pénzt spórolnunk, hogy elkezdhessük a saját életünket. A mai napig szívesen töltünk el egy-egy hétvégét nála. Mindenkinek, aki hasonló helyzetben van, azt javaslom, hogy legyenek nagyon türelmesek, és emlékeztessék magukat arra, hogy ez csak ideiglenes. Néha nekem is el kellett mennem otthonról egyedül, hogy véletlenül se vitatkozzunk össze valamin, de nem volt olyan rossz ez az időszak, mint ahogy azt körülöttem sokan mondogatták akkoriban.
Kitti (26) tavaly ment hozzá férjéhez, de volt idő, amikor a férfi gyerekkori otthonában éltek a szüleivel. Ma már úgy gondolják, inkább más megoldást kellett volna választaniuk. Most már férj és feleség vagyunk, de a kapcsolatunk kezdetén két évig laktunk az anyósommal együtt.
Mindketten otthon éltünk még, amikor randizgatni kezdtünk, de már pár hónap után tudtuk, hogy együtt akarunk lakni. Akkoriban viszont nem lett volna pénzünk egy albérletre. Mivel Peti anyukája nagyon vendégszerető volt, úgy alakult, hogy szép lassan odaköltöztem. Eleinte nem is volt probléma, jó volt a kapcsolatunk, Heni fiatalos és laza volt, de ahogy teltek a hónapok, minden kezdett megváltozni.
Egyre kritikusabb lett velem szemben, nem tetszett neki, ahogy felmostam az előszobát. Zavarta, ha, idézem „elfoglaltam előle a konyhát”, és apróságok miatt is nekiállt vitatkozni velem. Nem sokat segített az sem, hogy még a beköltözésem idején azt mondta, ne fizessek semmit, egy plusz ember nem sokat dob a számlákon, majd egy idő után azért volt mérges, hogy nem adok bele a rezsibe semmit, és miattam hatalmas lett a vízszámla.
Még azt is meg akarta szabni, hogy mennyi ideig fürödjek, vagy hogy mikor szárítsam a hajamat.
Ez elég sok vitát okozott köztünk Petivel is, mert ő nagyon nehéz helyzetbe került. Nem akart összeveszni az anyukájával, aki megengedte, hogy a házában éljünk, de ugyanakkor tudta, hogy igazam van. Az apukája ebbe egyáltalán nem szólt bele, többnyire otthon sem volt, kamionosként dolgozik, és csak időnként találkoztunk vele. Két évig laktunk egy fedél alatt, de ebből másfél év stressz és idegeskedés volt.
Nem egyszer megkaptam, hogy ez nem az én házam, és nem rakhatok ki képet a falra, vagy nem vehetek új tányérokat. Ha üres volt a hűtő, az volt a baj, ha tele volt, akkor meg az, hogy neki nincs helye pakolni. Mióta külön költöztünk, az anyósommal jobb a viszonyunk, de szerintem az együttélés valamilyen szinten örökre megbélyegezte a viszonyunkat. Remélem, hogy ha lesznek gyermekeink, javulhat még a helyzet!