A járvány második hullámában vagyunk, bár nekem olyan, mintha az egész egybefolyna, és nem tudok külön gondolni a két szakaszra. A félelem valahogy bennünk van, ennek ellenére tartjuk magunkat, és igyekszünk minden óvintézkedést betartani. A gyerekekkel azonban nem mindig könnyű elfogadtatni, hogy most így kell élnünk – és azt sem tudjuk, meddig.
Minden szülő ismeri a saját gyermekét, és tudja, milyen köntösben tálalhatja a valóságot neki. A szülői kommunikáció minden másnál fontosabb, még annál is, amit az iskolában hall a tanítónénitől.
Naponta téma, tehát foglalkozni kell vele
A koronavírus itt van velünk, nem lehet elkerülni, és valószínűleg előbb vagy utóbb minden család közelebbről is megismerkedik vele, sajnos. Bárhogy is akarjuk ezt szépíteni, nem nagyon lehet, a vírus egyelőre tartja magát. Mivel már egészen hozzátartozik a mindennapokhoz, nem szabad hát a szőnyeg alá söpörni, hanem nyíltan, okosan kell kezelni. Beszélni kell róla nap mint nap. Nem szabad hagyni, hogy a gyerekek maguk válaszolják meg a kérdéseiket, nekünk kell ezt megtenni.
Nálunk, a családban hetente elhangzik a kérdés, hogy meddig fog ez tartani. A kamaszlányunk kicsit menne már a sulin kívül máshova is, a kicsi pedig utálja az egészet úgy, ahogy van. Persze, féltjük az idősebb családtagjainkat, mert ez a szakasz sokkal durvább az előzőnél, a korlátozások pedig nem olyan szigorúak. Igyekszünk nem személyesen, hanem telefonon, videochaten tartani a kapcsolatot, de ez is egyre nehezebben megy.
A gyerekeknek hiányzik a régi életük. De meg kell értetni velük, hogy azért, hogy visszakapjuk, nekik is tenniük kell. Vigyázni magukra és a szűkebb környezetükre, a szüleikre, nagyszüleikre, a barátaikra, osztálytársaikra. Csak így tudunk háborút nyerni a vírus ellen, máshogy nem fog menni!