Zsúval már nagyon régóta ismerjük egymást, a gyerekeink egyidősek, csak neki eggyel több van. Nemsokára kettővel több lesz, hiszen várandós kismama. Nem sokkal azután, hogy megtudta, kisbabát vár, elkapta a koronavírust. Aggódtunk érte, értük. Szerencsére túl vannak a nehezén. Ilyen várandósan a koronavírus-fertőzés.
„Azóta tartunk ettől a vírustól, amióta megjelent. Ez az érzés csak erősödött bennünk, amikor megtudtuk, ez a gyerekeknél zömében nem okoz tünetet, de szövődményt már sajnos igen. Ezt az aggodalmat tetézte, hogy a középső gyermekünk élsportoló, napi öt edzéssel, és rettegtünk attól, mi van, ha átment rajta, nem tudunk róla és közben meg keményen edz. Október elején aztán váratlanul egy kislány költözött a pocakomba.
Akkor még azt lehetett hallani/tudni, hogy a kismamákra ez a vírus nem veszélyesebb, mint az átlagemberre. Ettől függetlenül én nem nagyon mocorogtam. Home office-ban dolgozom 2020 óta, maximum a fiúkért mentem az iskolába vagy az edzés végére. Minden szabályt és előírást betartottunk, már, ami a maszkviselést és a kézfertőtlenítést illeti. Barátokkal, sőt rokonokkal sem találkoztunk. Megtanultunk ezzel együtt élni, mint mindenki más. És vártuk az oltást, ami egyre csak közeledett. Már szinte karnyújtásnyira volt…
Elérkezett február. Akkor már a fiúk iskolájában is egyre több lett a beteg kisgyermek, tanár. Sajnos egyre többen lettek a környezetünkben is betegek. A legnagyobb fiunk egy csütörtök délután úgy érkezett haza az iskolából, hogy fáj a feje, fájnak az ízületei. Lázat mértem, és ekkor már hőemelkedése volt. Lefeküdt pihenni, és rettentő ijesztő volt, hogy ebből a pozícióból két nap után kelt csak fel. Gyenge volt, erőtlen. Szerencsére sikerült elintézni, hogy már aznap este leteszteljék. Valahol a lelkem mélyén tudtam és éreztem, hogy ez a vírus itt van a családunkban.
Másnap délben, nem e-mailt kaptunk, hanem a laborból hívtak, hogy a gyermek szuperterjesztő, akkora a vírusszám benne, és, hogy hívjak fel mindenkit, akivel az elmúlt napokban találkozott. Ekkor már bizonyossá vált, hogy ezt mi, a többiek sem fogjuk megúszni. Azért, mivel semmiben sem lehetünk biztosak, édesapa és a három fiú felköltözött az emeletre, én pedig a földszinten éltem. Próbáltak annyira elszeparálni, amennyire lehetett, hátha mégsem kaptam el. Ez ment három napig, és azt hiszem ez az időszak volt a legrosszabb számomra.
Borzalmas az, amikor aggódsz a gyermekedért, és aggódsz egy 20 hetes magzatért a pocakodban. Mert ekkor már azt is tudtuk, hogy a kismamák esetében nagyon súlyos, életveszélyes lehet ez a vírus. Három nap magammal és a gondolataimmal: Mi lesz, ha elkaptam, mi lesz, ha édesapa elkapta, mi lesz a fiúkkal, ha mi ketten kórházba kerülünk. És elkaptuk. A legnagyobb fiú pozitív PCR tesztje utáni nap mindenki elkezdett tüneteket mutatni. Mindenki másmilyet, így harmadnapra kértünk magunknak és a másik két tesónak is tesztet. Mindenki pozitív eredményt produkált, az egész család Covidos volt. Újra összeköltöztünk. Innentől versenyfutás kezdődött – a lelkemben – az idővel.”
Mi, barátnők próbáltuk erősíteni Zsút, de azért a távolból sokat nem lehet tenni. Aggódtunk, és minden nap vártuk, hogy jelentkezzen. Vártuk a helyzetjelentést, miközben fájlaltuk, hogy a várandóssága legszebb napjait, heteit ezzel a szörnyűséggel egy fedél alatt kell eltöltenie.
„A legrosszabb, hogy van valami, amit nagyon nem szerettél volna beengedni az ajtódon, és az a valami kopogás nélkül, a legváratlanabbul tört rád. Egy olyan valami, amire elvileg egy éve fel vagy készülve, de amikor eljön rájössz nem vagy. És most nem a tünetekre gondolok, hanem a lelki dolgokra. Bak jegyű nőként, amúgy sem szeretem a nem kiszámítható dolgokat. Én vagyok az az ember, aki mindig mindent szép előre megtervez, beoszt, és a spontaneitás hiányzik belőle. Szeretem előre látni a dolgokat. Most viszont minden porcikámmal gyűlöltem és szinte fojtogatott az, hogy nem tudtuk, mi lesz, meddig tart.
A torkomat szorongatta az, hogy egyszerre öt (alsó hangon, de mivel a testvéremék is benne voltak ez a szám magasabb) emberért aggódtam. Cikkeket bújtam az interneten, számoltam a napokat. Már azt is tudtam, hogy a tünetek megjelenésétől számított egy héten belül általában az emberek kórházban vannak, és kb. a 10. napon jön a citokinvihar. Akkor lassan úgy éreztem doktorálhatnék ebből a vírusból. Bevallom rettegtem, figyeltem mindenkinél, minden apró tünetet.
A férjem eléggé rosszul volt. A gyógyszer ellenére is sokáig volt lázas és köhögött. Minden egyes nap azért imádkoztam, nehogy kórházba kerüljön. Napi szinten mértük a véroxigén-szintet, és már attól is görcsbe rándult a gyomrom, ahogy végignéztem, hogy az ujjára csíptette a mérőt. Vajon, milyen értéket fog mutatni? A fiúk végig jól viselték, ugyan tünetmentesek nem voltak, de egy átlagos télen akár egy sima megfázásnak is betudhattam volna. Én is jól viseltem, az első napon volt mérhetetlen fejfájásom és hőemelkedésem. Majd nagyon náthás lettem, de ennyi, semmi köhögés. Mindenkinél máshogy, más tünetekkel jelentkezett a betegség. Nagyon nehéz volt így ellene bármit is tenni. Magunkra voltunk utalva.
Végre, ha ólomlábakon is, de elérkezett a 10. nap és fellélegeztem. Túléltük, nem került senki kórházba. Ez volt a legfontosabb, amiért imádkoztam végig! A mai napig nem hiszem el, hogy ilyen szerencsésen megúsztuk, és nem győzök hálát adni a jó Istennek! Azért persze, mind az 5-en részt vettünk poszt-Covid vizsgálaton. Tudni akartuk, hogy okozott-e bennünk bármi maradandót ez a vírus. Egyetlen szövődményes eset az én vagyok, 8. hete nem érzek illatokat és ízeket, no de a híreket hallgatva ez legyen a legkevesebb. Mind az öten jól vagyunk, azaz hatan, hiszen a kislányunk is szépen fejlődik. Alig várjuk már, hogy végre a karjainkban tarthassuk!”
Már maga a koronavírus-okozta fertőzés is mindenkit megvisel így vagy úgy, ám egy ilyen helyzetben, amikor a szülőknek nemcsak a gyermekeikért, hanem önmagukért, ráadásul még egy magzatért is aggódniuk kell, hatványozottan nehéz. Sajnos nem mindenki ilyen szerencsés, sokan esnek ágynak hosszú hetekre, kerülnek kórházba, vagy mennek el örökre. Ne felejtsük el, még az oltás sem jelenti azt, hogy túl vagyunk a nehezén! Az alapvető távolságtartási-, maszkviselési és higiénés szabályokat továbbra is be kell tartani, hogy egyszer fellélegezhessünk, és kimondhassuk, a csatát most mi nyertük!