A mostani, 49 négyzetméteres otthonunk szerintem egy teljesen korrekt méret a három fős (plusz macska) családunknak, de ez nyilván nézőpont kérdése. Van, aki szerint egy ekkora lakás átlagos, van, aki szerint kicsi, nagynak azért biztosan nem mondaná senki.
És bár az utóbbi időben szóba jött a költözködés, miközben egyelőre csak kíváncsiságból eladó ingatlanokat nézegettünk, azt vettük észre a férjemmel, hogy a lakás mérete az, amiből a legkönnyebben hajlandóak vagyunk engedni.
Ami engem illet, az elmúlt években rájöttem, hogy egyenesen jobban élvezem a kis alapterületű lakásokat, mint a nagyokat. Ami eleinte egy szükség szülte megoldásnak tűnt, mára szinte életformává vált. Bár elismeréssel szemlélem a 100+ négyzetméteres polgári lakásokat, és persze, a kedvenc zuglói villámra azért nem mondanék nemet, ma már sokkal jobban el tudom képzelni magunkat egy 50 négyzetméternél nem nagyobb helyen. Hogy miért? Hát például mert… Olvass még a témában
1. Nem halmozok fel szükségtelen holmikat
Ha az embernek korlátozott hely álla rendelkezésére, akkor megfontolja, hogy mit tesz oda. Ez korántsem jelenti azt, hogy mindenről le kellene mondani, sőt. Nekem például kimondottan sok a kis csetreszem, növényeket is gyűjtök és rengeteg a fotó a falakon. Arról nem is beszélve, hogy a férjemmel közös könyvállományunk – most már kiegészülve a lányunk mesekönyveivel – szintén elég komoly helyet foglalnak.
Egyikről sem mondtunk le, mert ezek mind olyan holmik, amik örömet okoznak, és ami örömet okoz, annak az ember talál helyet. Ha viszont sehová sem sikerül eltenni – nos, akkor valószínűleg nem is kell igazán.
