Számomra az ölelés nem volt mindig komfortos kapcsolódási forma – sőt, meg kellett tanulnom ölelni. Ahogy azonban egyre mélyebben foglalkozom önismerettel, egyre gyakrabban figyelem meg, mit váltanak ki belőlem a különböző pillanatok. Mikor kapcsol be bennem a düh vagy a félelem? Ezek az érzelmek olyanok, mint a belső jelzőfények: pontosan mutatják, hol van még dolgom magammal.
Nemrég apukámat öleltem meg
Nem találkozunk túl gyakran, nem is ugyanabban az országban élünk, szóval ez az ölelés is egy rövid, búcsúzás közbeni pillanat volt. De valahogy nem „érkezett vissza” annyi belőle, mint amennyit én beletettem. Úgy is mondhatjuk, félúton abbamaradt a projekt. Régen ezt biztos magamra vettem volna. Azt gondoltam volna, valamit rosszul csináltam, talán nem vagyok elég szerethető, vagy csak egyszerűen zavaró vagyok számára.
Ma azonban már nagyon máshogy látom. A fájdalom helyett most egy felismerés jött: megláttam benne azt a gyermeket, akit talán sosem öleltek meg igazán. A férfit, aki olyan családi mintából jön, ahol nem volt természetes kimutatni a szeretetet.
Szinte már-már spirituális jelzőlámpával ért fel számomra, hogy pár nappal később kísértetiesen hasonlót éltem meg a keresztanyámmal is. Mintha a lelkem előre tudta volna, hogy itt is félúton megáll majd a szeretettel teli gesztus. És akkor megfogalmazódott bennem a kérdés: vajon kiről is szól igazából egy viszonzatlan ölelés? Olvass még a témában
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
