Belső hajtóerő, híd, jutalom
Gyakran a hitre hajlamos vagyok úgy tekinteni, mint egy (közel)jövőbeli cél megvalósításához szükséges eszközre, melynek ugyanúgy lehetnek praktikus, mint szellemi-spirituális vonatkozásai. A hit e tekintetben belső hajtóerő, inspiráció, fogódzó, mely segít átvészelni a nehéz időszakokat, erőtartalékot biztosítva a kitűzött célok, álmok megvalósításához. Egyfajta láthatatlan hidat képezve a jelen megpróbáltatásai és a harmonikusabbnak álmodott, remélt jövő között.
Mi több, nézetem szerint a hit egyfajta jutalom elnyerése, a vágyott célok eléréséért tett küzdelem, kitartás, szorgalom, állhatatosság tetteiért, bizonyításaiért cserébe.
Ha pedig – ideális esetben – sikerül beteljesíteni a kitűzött célt, kipipálni azt a személyes célok bakancslistájáról, akkor már nem szükséges fenntartani, újakat kell felállítani, magasabbra kell helyezni a mércét. Ezért a hit az önfejlődés, a jellemfejlődés útján mellénk szegődött (láthatatlan) társ vagy eszköz – akárcsak a mesékben: a táltos paripa, a síp, a toll, a csontszilánk stb. Mindezekre akkor támaszkodunk, ha egy „lökésre” van szükségünk, hogy (újra) erőt nyerjünk a tovább-haladáshoz.
Éppen ezért a személyes hitről tartom jelen pillanatban érdemesnek beszélni. És ahogy egy régi bölcs fogalmazott: ami az egyénnek jó, az a köz számára is jó lehet, így az egyéni hit mint mozgatórugó, mint hajtóerő mások számára is nyújthat reményt. Olvass még a témában
