„Eltört lázmérőből kifolyt higany kék golyói…” Már önmagában annak a kérdésnek a felvetése, hogy: mi a hit? mi lehet hit? utat nyit a több szempontból megfigyelhető hitmeghatározásoknak. Hogy ki-ki a szerint értelmezhesse a hitkérdést, ahogy az képes rezonálni egyéniségével, világra való rálátásával, személyes elvárásaival és törekvéseivel.
Ugyanakkor azt is sugallja, hogy az élet úgynevezett nagy kérdéseit mindenkor, minden korban újra és újra a tárgyalás, vizsgálódás középpontjába kell helyeznünk. Mi lehet ennek az oka? Meglehet: a nagy kérdések bár öröknek mondhatók, éppen azért gravírozódtak kérdésekként az emberbe, mert nem áll készen semmiféle „vegytiszta” válasz, recept, forma.
Minden kor gondolkodó emberei számára újraszülik magukat, önként a vizsgálódások fókuszába helyezkednek, tálcán kínálják fel önmagukat, hogy a korábbihoz képest több, pontosabb, az igazsághoz jobban közelítő részleteket tárhassanak fel magukról. Talán nincsenek is válaszok – legalábbis mindenki által elfogadottak, örökérvényűek – csak örök kérdések válaszlehetőségekkel. De honnan is tudhatnám? Talán tévedek…
Személyre szabott hiteink
Ennél a pontnál eszünkbe juthat az arra gondolok, abban hiszek, amiben akarok szabadsága (noha egyéni hitünk óhatatlanul ütközhet a többi ember vagy csoport hitével.)
Amennyiben az utóbbi megközelítésből indulunk ki, úgy arra a következtetésre juthatunk, hogy nincs egyetlen hit, több hit van. Hogy hányféle? Tán éppen annyiféle, ahány ember gondolkodik a hit kérdéséről/problémájáról. Hogy aztán lesznek-e, vannak-e közös metszéspontok, azt a későbbi megfigyelések és a közös megegyezés (konvenció) világíthatja meg.
Valószínűleg létezik a hitnek objektív (tárgyilagos, pártatlan, részrehajlás nélküli) és szubjektív (azaz személyes, nem feltétlenül tárgyilagos) megközelítési módja, oldala egyaránt. Freud nézőpontját figyelembe véve mindehhez, a hit szubjektív és objektív aspektusát tekintve az ego a személyes hitet jelölheti, a hitet személyes kérdéssé teszi; míg a szuperego társadalmi alapokra helyezi a hitkérdést (a hit „eszközeit”, szimbólumait kulturálisan meghatározhatóvá formálja, melyek köré elveket, normákat, korlátokat épít).
A hit mint emberi létigény
Paul Tillich filozófus szerint (A hit dinamikája c. írásában) kizárólag az embernek vannak szellemi természetű érdekei is. Mindez más élőlények számára nem áll rendelkezésre. Valóban nem látunk búslakodó, az élet értelmén, avagy értelmetlenségén töprengő zebrát, gazellát vagy éppenséggel pumát. Kognitív, esztétikai, társadalmi stb. érdekei csak embereknek lehetnek. Tillich hozzáteszi: a hitben mint az emberek végső létérdekében, mint a lélek legközpontibb aktusában minden egyesül, hiszen képes fölülemelkedni minden más aktuson (tetten, megnyilvánuláson).
Így a hit mint a személyiség központi aktusa: mozgatórugóként működik és a személyes aktusok, azaz „tettek” közül a legszemélyesebbé válik. Minthogy nem lehet kényszerű, így a szabadság ügyeként van jelen. A filozófus továbbmegy, mondván, hogy a hit szabad, ezért ebben a tekintetben a szabadság és a hit voltaképpen egy és ugyanaz.
Belső hajtóerő, híd, jutalom
Gyakran a hitre hajlamos vagyok úgy tekinteni, mint egy (közel)jövőbeli cél megvalósításához szükséges eszközre, melynek ugyanúgy lehetnek praktikus, mint szellemi-spirituális vonatkozásai. A hit e tekintetben belső hajtóerő, inspiráció, fogódzó, mely segít átvészelni a nehéz időszakokat, erőtartalékot biztosítva a kitűzött célok, álmok megvalósításához. Egyfajta láthatatlan hidat képezve a jelen megpróbáltatásai és a harmonikusabbnak álmodott, remélt jövő között.
Mi több, nézetem szerint a hit egyfajta jutalom elnyerése, a vágyott célok eléréséért tett küzdelem, kitartás, szorgalom, állhatatosság tetteiért, bizonyításaiért cserébe.
Ha pedig – ideális esetben – sikerül beteljesíteni a kitűzött célt, kipipálni azt a személyes célok bakancslistájáról, akkor már nem szükséges fenntartani, újakat kell felállítani, magasabbra kell helyezni a mércét. Ezért a hit az önfejlődés, a jellemfejlődés útján mellénk szegődött (láthatatlan) társ vagy eszköz – akárcsak a mesékben: a táltos paripa, a síp, a toll, a csontszilánk stb. Mindezekre akkor támaszkodunk, ha egy „lökésre” van szükségünk, hogy (újra) erőt nyerjünk a tovább-haladáshoz.
Éppen ezért a személyes hitről tartom jelen pillanatban érdemesnek beszélni. És ahogy egy régi bölcs fogalmazott: ami az egyénnek jó, az a köz számára is jó lehet, így az egyéni hit mint mozgatórugó, mint hajtóerő mások számára is nyújthat reményt.
Hit, szabadság, rugalmasság
Ha a hit és szabadság fonalán haladunk tovább, akkor egy olyan hittípus rajzolódik ki előttünk, amely keretet szab, normákat és szabályokat állít fel az egyén számára, ám mindezt az egyén önként, kényszerűség nélkül, szabad akaratából (állítja fel) fogadja el. Meg van győződve ugyanis a felől, hogy célja (ha elég nemes, ha nem károsítja mások szabadságát, ha értéket képvisel és erkölcsös), akkor megvalósulhat. Kellő kitartással természetesen. Ha egy egyszerűbb célból indulunk ki, mint például a korán kelés szokássá formálásából, akkor is konkretizálásra, tervekre és azok következetes betartására van szükségünk. Nem beszélve egy magasabb rendű célkitűzés megvalósítása érdekében felállított „hitrendszerről”.
Tegyük fel, hogy kellőképpen erős hittel felvértezetten végül sikerül megvalósítanunk a korábbi célok egyikét. Ekkor egy sorsfordulóhoz, életünk egy újabb mérföldkövéhez érkezünk. Egy merőben újszerű, még nem ismert szituációba, élethelyzetbe. Ekkor újabb célokat szükséges felállítanunk annak érdekében, hogy az elért helyzetben jól meg tudjunk nyilvánulni. Ehhez ugyancsak hit kell. A feltalálom magam ebben az új helyzetben és kihozom belőle a lehető legjobbat hite.
Vajon a „hiszek/hihetek önmagamban”elv a 21. század emberének a hite?
Más megvilágításba kerül ez a kérdés, ha kissé átrendezzük a mondatot e szerint: „csak magamban hihetek” állásponttá.
Mindenki magából indul ki – szoktuk rebesgetni, így nem meglepő, hogy az önmaga által felállított, olykor igen sajátos hitrendszerre alapozza lépéseit ennek függvényében teszi meg, ez alapján hozza meg döntéseit és viszonyul helyzetekhez. Az önmagamba vetett hit alapfeltétele az önismeret és az önbecsülés, hiszen tudatában kell lennem a képességeimnek, erőmnek, lehetőségeimnek és korlátaimnak egyaránt – így önmagamat gyakran külső szemlélőként, mintegy objektíven is szemügyre kell vennem, mi több: mások tekintetén át kell vizsgálnom önmagam, ahhoz, hogy kellőképpen reális, a legkevésbé sem elfogult, eufemizált, a valóságtól elrugaszkodott, avagy attól elmaradott képet fessek magamról.
Hogy is fogalmazott a költő? Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat. Klisé, hogy az ember társas lény, ezért az egyéni fejlődés talán nem függetlenítheti teljes mértékben magát a közösségitől, a mindennapos interakcióktól. Nyomós kérdés ezért, hogy történhet-e valós, erőteljes énfejlődés a „négy fal között”, kizárólag remetemagányba vonultan, teljesen izoláltan, avagy mindennek nélkülözhetetlen feltétele az emberekkel való érintkezés, kapcsolattartás is. Ahogy az aktív meditáció megalapozója, Osho mondta egykor: a belső elvonulás magányából vissza kell térnünk a zajos piactérre – hiszen itt tétetik próbára a jellemfejlődés minősége, valódisága (nem szó szerinti idézet).
A hit ugyanakkor nem más, mint az önmagunk által felállított magasságok, önmagunk ideális változatához való felnövés hite.
Társainktól tanulni lehet, ám nem öltözhetünk át egyetlen másik emberré sem, ha elfogadjuk, hogy mindannyian egyedi és ismételhetetlen létezők vagyunk más és más sorsfeladattal ellátva. Ahogy a madárból sem lesz krokodil – bármennyire is akarná – , hiszen sem a testi adottságai, sem egyéb vonásai nem ezt a „sorsot” jelölték ki számára.
Haszonleső hit?
Vagy itt van egy újabb hitopció: a hiszek, ha lesz belőle hasznom hite? Haszonleső hit? Valamit valamiért hit. Az aszkéták hite, mely szerint eltűröm, elviselem a szenvedést, a fájdalmat (mi több: elé megyek és magam okozom azt) az önsanyargatást, ha hihetem, hogy valami sokkal jobb, magasztosabb vár rám. Ennél a pontnál a jobbért szenvedéssel kell megküzdeni hite áll fenn.
Valóban hihetünk abban, hogy szenvedés nélkül nincs magasztos jutalom? Ki tudhatja? Egyáltalán kinek miben nyilvánul meg a szenvedés? Egy foghúzásban, egy gyomorrontásban, az elveszettség-érzésben, netán a közösségi magányban? Hol kezdődik „az igazi” későbbi jutalomra méltónak bizonyuló szenvedés? Ha valóban szenvedni kell egy méltó élet elnyeréséért, ha valóban ilyen kegyetlenül bánik velünk Fortuna, a sorsistennő. (Meglehet, szenvedéseink is személyre szabottak, ezért szenvedést szenvedéssel nem érdemes összehasonlítani).
Hiteget, elhitet
A hit lehet áltatás, önáltatás, lehet hitegetés, elhitetés? Mennyire nyújtózkodhat túl a személyes hitértelmezés a személyes kereteken? Az én hite mikor lehet a másiké is? Mikor és mitől válik közössé? Ha pedig közös, akkor már legenda, csoportos kapaszkodó, ami esetleg testet is ölthet magára egy festmény, egy szobor, egy könyv által?
A hit ezerarcú? (Ennél tán a kétarcú lehet kiszámíthatatlanabb, ködös, mert soha nem tudni előre, melyik arcát – a borúsat vagy a derűset – fordítja éppen felénk).
Tán a hit az, amit olajfestményen ábrázol a Cherrita Powell nevű festő a Leap of Faith (A hit ugrása) címmel ellátott alkotáson? Hit abban, hogy esel, hogy zuhansz a megpróbáltatások óriás-sziklájáról, ám egy mindig készenlétben álló kéz elkap, és hajad szála sem görbülhet? De hihetünk abban, ténylegesen és halál komolyan, hogy mindig van kiút? Hogy mindig van egy újabb, remélhetőleg jobb megoldás számunkra? Vagy ez csak a 21. századi ember hite, a minél gyorsabban jobbat, többet elvárás folyamatos nyüzsgése alatt?
Hitünk lehet abban is, hogy bár egy mulandóságra ítélt testben szükséges élnünk korlátozott évekkel rendelkező életünket, mégis hitegetjük magunkat, hogy van egy múlhatatlan, elkoptathatatlan, biológiai szemmel nem látható másik énünk. Amely számára az elmúlás, a létből távozás csupáncsak egy küszöbátlépésnyi megpróbáltatás. Hitből bizonyosság lesz?
A hit életkortól és kulturális közegtől egyaránt függővé válhat.
A kisgyermek Mikulásba vetett hite tiszta. Itt is szerepet játszik a büntetés-jutalom kettőse, a ha jó gyerek leszek, szófogadóan viselkedek, megpucolva rakom az ablakba a cipőmet, akkor ajándékot kapok, ellenkező esetben azonban virgácsot hite. A gyermek nő, Mikulás-hite egyre homályosodik, kétkedni kezd benne, hallja a nagyobb gyerekek, a „felvilágosítottak” pusmogásait, és elkopik korábban fénylő, eleven hite. Más költözik a helyébe.
Muszáj hinnünk valamiben?
Ha nincs hit, akkor hiányérzet van bennünk, üresség. Valamiben mindenképpen hinnünk kell? A nem-hit is hitté válik mindaddig, amíg valamiféle bizonyosság át nem veszi a helyet? Juhász Ferenc ugyancsak tépelődött a hit kérdésén (Miért hit? Miféle hit? című írásában), és rögtön az elején leszögezi: „Mert hit nélkül nem lehet!’ De miféle a hit? Elgondolása szerint a hit épp annyira őrzés, mint belemarás, szétmarcangolása valaminek. A töprengő ember őrzése a halhatatlan dolgokról. A „félig-ember, félig-állat istenlátomás-teremtmények”, azaz az emberek valamiért nem élhetnek hit nélkül. Mi végre? Juhász érzékletes megfogalmazása szerint hit nélkül az élet időformái, az emberek vágyai és lehetőségei olyanképpen gurulnak szét, mint az „eltört lázmérőből kifolyt higany kék golyói.”
A hit kapcsán folyton egymásnak ütköző, egymásnak (látszólag) ellentmondó nézetek, vélelmek ütköznek. Szemben áll egymással a lét anyagisága és a nem-lét, avagy a másképpen lét testetlen örökléte. Szembeütközik egymással a lemondás és a vállalás; a belenyugvás és az elégedetlenség; a harmónia és a disszonancia; a halandó és a halhatatlan; a romló és a romolhatatlan; a megismerhető és a megismerhetetlen. Mert hinni akarunk abban, hogy a létezésünk nem lehet hiábavaló, hogy több van annál, mint amit látunk és érzékelünk.
A gondolkodás, a szabad döntés, az önkéntesség, – a teljes kényszermentesség – az egyéni meggyőződés teszi a hitet igazzá? Teszi azt az „én hitemmé”, azaz személyessé… De a hit többféle lehet…
Hit és hitetlenség
Az általam kedvelt The Sunset Limited című filmdráma szereplői (Samuel L. Jackson és Tommy Lee Jones) közötti eszmecserében is szóba kerül a hitkérdés. A kultúrafüggő, az élet értelmét kereső, ám nem találó, így az öngyilkosságra készülő professzor és a szerény körülmények között, lemondásban, önkéntes magányban élő hívő férfi közötti párbeszéd során a következőket hallhatjuk a hitről:
„A hit más, mint a hitetlenség. Hogyha valaki hívő és végre elér a hit forrásához, akkor már nem kell tovább keresnie, mert nincs tovább. De a hitetlen nagy gondban van, meg akarja fejteni a világot… De hiába akarja ráfogni mindenre, hogy nem igaz, nem sikerül neki.”
A hitet nem véletlenszerűen szokták a remény társaságában felemlegetni. A hit „létjogosultsága” tán éppen abban mutatkozik meg, hogy olyan valamiben remélünk, akarunk hinni, amire nincs kézzel fogható bizonyíték, ám mégis valamilyenképpen az életünk szerves részévé kívánjuk tenni. Ha bizonyítást nyerne, akkor tüstént kivonulna a hit territóriumáról, és kitüntetésekkel, oklevelekkel ellátottan bevonulna a tudományos berkekbe.
Hit a különböző kultúrákban
Ám mi a helyzet azokkal a kérdésekkel, – ha a személyes hit köréhez sorolódnak is – mint teszem azt: „Normális vagy, hogy ebben hiszel?” Valaki hihet abban, hogy ő bár testileg ember, lelkében kígyó, macska, vagy reptilián? Valaki hihet abban, hogy a kultúrát korábban óriások és istenemberek (félistenek) adták nekünk, valahogy olyanképpen, mint a görög mitológiában szereplő titán, Prométheusz, aki ellopta az emberek számára a tüzet, ám tettéért bűnhődnie kellett. Mások bizonyítékokat keresnek az azonosítatlan repülő tárgyakról, és a földön kívüli életről. Megint mások arra teszik fel az életüket, hogy bebizonyítsák: létezik a Loch Ness-i szörny, a jeti, a sellők. Hogy valóban létezett egy Atlantisz nevű elsüllyedt kontinens, amiről maga Platón is megemlékezik.
Míg egyes kultúrák és vallások hisznek a reinkarnációban, mások szentül hisznek abban, hogy mindössze egyetlen élet áll a rendelkezésünkre, és ebben az egyben szükséges lehetőségeink szerint helytállnunk, bizonyítanunk. Van olyan, hogy normális hit? Ha igen, mitől válik azzá? Mi az a hajszálvékony választóvonal, amitől egy hit „hihetőbb” és érdemesebb, míg a másik elvetemült?
Hit és képzelgés
Voltaire ekként vélekedik a hit kapcsán: „A hit abban áll… hogy hiszünk valamiben, mert lehetetlen (…) hogy meg vagyunk győződve valamiről, amiről valójában senki sem lehet meggyőződve.” Szerinte a hit vonatkozásában egyfajta engedelmesség történik, mely során az értelmünket önként alárendeljük a hitnek.
A hitet nem lehet kutatások górcsője alá helyezni. Ki tudná bizonyítani, hogy az indusok Visnuja ötszázszor öltött testet? Vagy egy ács fiát azért feszítettek keresztre, mert ő ezt a sorsot vállalta születése előtt magára azért, hogy feláldozza magát az emberek bűneiért? Mi a bizonyíték arra, hogy a szent iratok valójában isteni kinyilatkoztatások? Hogy kürtök szavára omlottak le hatalmas falak? Hogy egy Jónás nevű embert lenyelt egy cethal, három napig volt a gyomrában, majd élve partra került? Hogy egy Bálám nevű szamár emberhangon beszélt? Mi az, ami megkülönbözteti a hitet a merő képzelgéstől?
Hogyan szabadulhatunk meg a vakhittől? Hogy a buzgóságunk, keresésünk és kíváncsiságunk ne tegyen bennünket egy olyan eszme vagy elképzelés „kiszolgálójává”, amelyről nem győződtünk meg? Amelynek mibenlétét nem szűrtük át magunkon.
Egyáltalán mi vezérli a hitet: az érzelmeink, vagy az értelmünk? Mire érdemes támaszkodnunk (kicsit mindkettőre)? Csupa mindig kérdőjellel szereplő gondolatsor.
A hit vonzereje a titok
Ha a titok lelepleződik elveszíti vonzerejét, leleplezik, ismertté, varázstalanná „satnyul”. Nehéz dolgunk van manapság a permanens titokleleplező 21. században, ahol az ezotéria – ami eredetileg beavatottak számára hozzáférhető tudást jelentett – beépült a mindennapokba. Ahol nehéz eldönteni, mi valóban titok, figyelmünkre és kitartásunkra érdemes, és mi arcátlan figyelemvadászat. A hit valamiben óhatatlanul is magában hordozza a kizárást (a másik nézetét, a más, eltérő nézetet valló emberét). A valami mellett „lecövekelt” hit nem rugalmas, és fennáll a veszélye annak, hogy megfelelő empátia hiányában és flexibilitás hiányában dogmává (megkérdőjelezhetetlen állítássá) kövül.
Számomra rendkívül szimpatikus az a Hamvas Béla által megfogalmazott nézet, mely szerint: „az emberi lét nem halad és nem fejlődik, hanem rejtelmes módon szüntelen átlényegülésben örvényszerűen kavarog és önmagában a végső megoldást forralja.”
Ugyanakkor nagy örömemet lelem abban a meglátásban is, melyet Hankiss Elemér fogalmazott meg, hogy mi mindannyian tulajdonképpen „befejezetlen lények vagyunk. Azt is mondhatnám: szerencsére. Mert így még előttünk van az élet ezernyi lehetősége, megfejtendő titka.”
Mind vándorok vagyunk
Hankiss „hite” tehát a nem-lecövekelt, folyamatosan megismerni akarásban érhető tetten. Ebben tudok hinni jómagam is. A hit az életben, és igen: a változásban. Egy hit, meglátásom szerint, csak akkor hat, ha él. Ha élni hagyjuk, akkor hat is. Ekként, mi a tegnap még hit volt, ma már gátló tényezőként szerepelhet (zombi hit). Veszélyes lehet hát statikussá, megingathatatlanná formálni.
Ha elfogadjuk, és gyakran fel is idézzük, hogy mind az élet vándorai vagyunk, akkor álljunk is meg egy szusszanásnyira, és gondolkodjunk el azon, hogy: milyen is a vándor? Mi teszi a vándort?
Az értelmező szótár szerint a vándor főbb jellemzői a következők lehetnek: az a személy, aki valamilyen céllal (tanulás, mesterség és foglalkozás gyakorlása stb.) világot jár. Aki szerencsét próbál. Aki rendszeresen egyik helyről a másikra megy. Folyamatosan költözik. Átvitt értelemben a halandó, aki „az élet útját járja.”
Másrészről pedig az életet sem a tó (azaz állóvíz) szimbólummal szoktuk jelölni, hanem a folyó (állandó mozgásban lévő víztömeg) jelképpel.
Ugyancsak Hankiss beszél Eric Voegelin azon meglátásáról, hogy a legnagyobb veszély éppen az ember nyugalmi állapotba kerülésében található. Amikor leszögez egy megingathatatlannak vélt igazságot, egy „végső gnózist”, ahonnan nincs tovább. Ez nem élet, nem felfedezőút. Voegelin szerint e helyett a „pihenőhely” helyett érdemesebb (tán bölcsebb is) az örök keresés mellett döntenünk. Ez lehet az élő hit, maga az élet útja.