Női testbe születtem, az identitásom része, hogy nő vagyok, de sosem gondolkodtam ezen többet, mint azon, hogy miért lett kék a szemem, vagy másabb lenne-e az életem, ha alacsonyabb lennék. Hogy előbbiért miért jár évente egyszer virág meg csoki, nem nagyon értettem. Felnőtt fejjel már kértem volna, hogy helyette legyen inkább áttört üvegplafon meg az isztambuli egyezmény aláírása, de megint csak csokit meg virágot kaptam, úgyhogy eldöntöttem, hagyom is a fenébe az egész nőnapot.
Aztán néhány hete lélekszakadva estem be a totyogó lányommal egy babás eseményre, az időpont előtti utolsó pillanatban.
Egy kisgyerekkel nagyon nehéz odaérni bárhová, dolgozó anyaként pláne – a szokottnál is korábban keltem, hogy haladni tudjak a munkámmal, és beleférjen a délelőttbe ez a 40 perc, ám a helyszínen kiderült, hogy az eseményt fél órával későbbre tolták. Fejben matekozni kezdtem, mennyire lógna bele a vége a gyerek alvásidejébe, aztán rájöttem, hogy teljesen mindegy, mert már nem érnék oda a megbeszélésemre, amit viszont nem halaszthatok el, a város másik végében várnak rám. Olvass még a témában
Hiába volt minden, ma sem fogok közösségben mondókázni a gyerekemmel.
Csak azért nem sírtam el magamat, mert közben érkezett egy másik anyuka is, aki szintén nem tudott az elcsúsztatott időpontról, így már nem voltam egyedül. Kicsit összeszedtem magam, és megpróbáltam a lehető legnyugodtabb hangon elmondani neki, amit én megtudtam.
Sebaj, mondta, akkor ők addig elmennek boltba, így együtt léptünk ki az épületből, és az első sarokig beszélgettünk kicsit. Bosszankodtunk, amiért nem volt egyértelműbb jelzés a megváltozott időpontról, hiszen kisgyerekkel amúgy sem egyszerű összeszervezni a napot, én pedig végül nem tudtam megállni, és az 50 méteres sétán rázúdítottam minden bűntudatomat. Arról, hogy dolgozom a gyerek mellett, arról, hogy nem mindig van rá időm, arról, hogy az éjszakai nyolc ébredés után is nekiülök reggel 5-kor dolgozni, hogy legalább egy nyomorult babás programra el tudjam vinni, és arra sem tudom, mert később kezdődik, és akkor én már megint nem érek rá.
Hogy hiába, hogy hosszas mérlegelés után az apukájával együtt döntöttünk úgy, hogy ez lesz a mindenki számára legjobb és legelőnyösebb megoldás, hogy hiába imádom a munkámat és nem tudnám máshogy elképzelni a mindennapjainkat, hogy hiába próbálok minden erőmmel anyaként is helyt állni olyankor is, amikor zúgnak a fejemben a munkahelyi feladatok, hogy hiába írtam feminizmusból a szakdolgozatomat, néha úgy érzem, belülről fal fel a bűntudat, elrontottam mindent, és hogy a lányomnak – a lányomnak, aki annyira okos és vicces és igazán a legjobb fej gyerek, akit valaha láttam, neki egy sokkal jobb anyuka járna, mint amilyen én lenni tudok.
Ezt mind ráöntöttem a mellettem haladó, ismeretlen anyukára, aki egy pillanatra megállt, a szemembe nézett és azt mondta:
