„Te milyen viszonyban vagy a saját nőiségeddel?” – kérdezte egyszer egy barátnőm, aki éppen egy hasonló kérdésekkel foglalkozó klubba járt, és én nem tudtam neki mit mondani. Őszintén vele örültem, amikor elmondta, hogy neki nagyon sokat segít ez a kör, és magabiztosabbnak érzi magát, sokat tanult önmagáról, de engem személy szerint ez a kérdés sosem érdekelt. Így sokáig a nőnappal sem tudtam mit kezdeni.
Női testbe születtem, az identitásom része, hogy nő vagyok, de sosem gondolkodtam ezen többet, mint azon, hogy miért lett kék a szemem, vagy másabb lenne-e az életem, ha alacsonyabb lennék. Hogy előbbiért miért jár évente egyszer virág meg csoki, nem nagyon értettem. Felnőtt fejjel már kértem volna, hogy helyette legyen inkább áttört üvegplafon meg az isztambuli egyezmény aláírása, de megint csak csokit meg virágot kaptam, úgyhogy eldöntöttem, hagyom is a fenébe az egész nőnapot.
Aztán néhány hete lélekszakadva estem be a totyogó lányommal egy babás eseményre, az időpont előtti utolsó pillanatban.
Egy kisgyerekkel nagyon nehéz odaérni bárhová, dolgozó anyaként pláne – a szokottnál is korábban keltem, hogy haladni tudjak a munkámmal, és beleférjen a délelőttbe ez a 40 perc, ám a helyszínen kiderült, hogy az eseményt fél órával későbbre tolták. Fejben matekozni kezdtem, mennyire lógna bele a vége a gyerek alvásidejébe, aztán rájöttem, hogy teljesen mindegy, mert már nem érnék oda a megbeszélésemre, amit viszont nem halaszthatok el, a város másik végében várnak rám.
Hiába volt minden, ma sem fogok közösségben mondókázni a gyerekemmel.
Csak azért nem sírtam el magamat, mert közben érkezett egy másik anyuka is, aki szintén nem tudott az elcsúsztatott időpontról, így már nem voltam egyedül. Kicsit összeszedtem magam, és megpróbáltam a lehető legnyugodtabb hangon elmondani neki, amit én megtudtam.
Sebaj, mondta, akkor ők addig elmennek boltba, így együtt léptünk ki az épületből, és az első sarokig beszélgettünk kicsit. Bosszankodtunk, amiért nem volt egyértelműbb jelzés a megváltozott időpontról, hiszen kisgyerekkel amúgy sem egyszerű összeszervezni a napot, én pedig végül nem tudtam megállni, és az 50 méteres sétán rázúdítottam minden bűntudatomat. Arról, hogy dolgozom a gyerek mellett, arról, hogy nem mindig van rá időm, arról, hogy az éjszakai nyolc ébredés után is nekiülök reggel 5-kor dolgozni, hogy legalább egy nyomorult babás programra el tudjam vinni, és arra sem tudom, mert később kezdődik, és akkor én már megint nem érek rá.
Hogy hiába, hogy hosszas mérlegelés után az apukájával együtt döntöttünk úgy, hogy ez lesz a mindenki számára legjobb és legelőnyösebb megoldás, hogy hiába imádom a munkámat és nem tudnám máshogy elképzelni a mindennapjainkat, hogy hiába próbálok minden erőmmel anyaként is helyt állni olyankor is, amikor zúgnak a fejemben a munkahelyi feladatok, hogy hiába írtam feminizmusból a szakdolgozatomat, néha úgy érzem, belülről fal fel a bűntudat, elrontottam mindent, és hogy a lányomnak – a lányomnak, aki annyira okos és vicces és igazán a legjobb fej gyerek, akit valaha láttam, neki egy sokkal jobb anyuka járna, mint amilyen én lenni tudok.
Ezt mind ráöntöttem a mellettem haladó, ismeretlen anyukára, aki egy pillanatra megállt, a szemembe nézett és azt mondta:
„Nálunk a férjem dolgozik egész nap, hogy én a gyerekekkel tudjak lenni, szinte alvásidő van, mire hazaér, jóformán csak hétvégén tudnak az apjukkal lenni. Nincsenek tökéletes helyzetek. Te ettől még jó anyuka vagy.”
A buszmegállóhoz érve elköszöntünk egymástól, és azóta sem találkoztunk. De ez a mondat velem maradt. Segített átvészelni egy nehéz napot, segített túlélni egy nehéz helyzetet.
És azóta is sokszor eszembe jut. Már nem is maga a mondat, hanem a tény, hogy ott állt mellettem egy idegen nő, és észrevette rajtam, hogy éppen nagyon lent vagyok. Ott lent, ahol mindannyian szoktunk lenni, akik dolgozunk, akiknek gyerekünk van, akik érezték már, hogy kevesek egy feladathoz, akik szorongtak már a testük miatt vagy szorították a kezükbe a kulcscsomójukat, amikor egyedül mentek haza a sötét utcán. Akik érezték már, hogy nem veszik őket komolyan, akiknek mondták már meg, hogy nem így kellene öltözködniük, akikre szóltak már rá, hogy nem mosolyognak eleget, vagy túl sokat. Nők.
Van, aki keresi a mélyebb jelentését, van, aki beépíti az identitásába, van, akinek csak egy jel a személyi igazolványában, de az biztos, hogy nőnek lenni néha nehéz. Néha mindenkinek az. Egy kinyújtott kéz, egy kis biztatás vagy egy jó szó ilyenkor a világot jelenti.
Úgyhogy idén nőnapkor én őket ünnepelem:
a nőket, akik ismerősként vagy ismeretlenként mellettem álltak egy nehéz helyzetben, pillanatban. Akik bátorítottak, példát mutattak, vagy velem együtt örültek a sikeremnek. Akik talán nem is tudnak róla, hogy mennyi erőt adtak, és hogy akár egy pillanatnyi kedvességgel jobbá tették az életemet.
Azon leszek, hogy én is minél több nőnek jelenthessem ezt a támogatást és megerősítést – és remélem, ilyen erős, támogató, büszke nőt nevelek majd a lányomból is.