Nem magunknak szülünk gyereket – ha büszke akarsz lenni, vegyél inkább kutyát és vidd versenyekre. Gyerekünk nem életünk, szerelmünk végterméke, hanem önálló gondolati, érzelmi egység, - bár egyenlőre éretlen. Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy korán megtanítjuk őt kiegyensúlyozottan, felelősségteljesen élni – hogy tudjon problémát kezelni.A felelősség nem egy mumus, ami nyomasztja, a végső elkeseredésbe taszítja őt, hanem egy természetes állapot, amivel meg lehet birkózni. Az ösztön nagy úr, emiatt maradt fenn az emberiség. Felnőttek között is elenyésző mennyiségű ember képes arra, hogy tökéletes kontroll alatt tartsa életét. Miért várjuk el ezt egy olyan embertől, aki tapasztalatilag legalább 20 évvel le van maradva?
Ezzel vázolnám fel a helyzetet: okokat keresünk, hibáztatunk, hibát keresünk. Holott csak mi nem vagyunk felkészülve – ahogy az egész társadalom nincs felkészülve erre – és saját félelmeink negatívumait ontjuk a gyerekre, akinek gyereke lesz. Természetesen az optimális állapot, ha felnőttként lesz szülő gyerekünkből, ám az élet nem arról híres, hogy optimális. Az viszont tény, hogy a kamasznak saját gyerekével együtt kell felnőnie, ön és gyerekismeretre szert tennie – ez pedig a dupla vagy semmi nevű ,,játék”…
A gyerek hibája?
A szülő hibája?
A szexuális felvilágosítás nem arra ad tuti biztosítékot, hogy gyerekünk kontroll alatt fogja majd tartani az ösztöneit. A felvilágosítás arra való, hogy ne éljenek vissza 10-12 éves gyerekünk testével az aberrált személyiségűek – azaz ne legyen gyerekünkből áldozat. Arra való, hogy a kamaszok és fiatal felnőttek kikerüljék a nemi úton terjedő, gyógyíthatatlan betegségeket, arra való, hogy megértsék azt, hogy az egészséges szexualitás szerves része az érzelmi megélés is. Csak legutolsó sorban való arra, hogy elmondjuk nekik, amit már maguk is tudnak: a gyereket nem a gólya hozza. A szexuális felvilágosítás ideje nem a kiskamasz kor, hanem a kisiskolás kor.
