A megfelelés felőröl
A felelősség és a megfelelni akarás engem az első fél évben szinte teljesen felőrölt. Ha visszagondolok, azt hiszem, még annak is útjába állt, hogy a gyerekem és köztem lévő kapocs fejődni tudjon.
Persze, hogy imádtam, persze, hogy meg is haltam volna érte, de nem, vagy csak nagyon ritka pillanatokra tudtam átadni magamat annak a tökéletes és önfeledt boldogságnak, amit az embernek éreznie kellene, ha a gyerekét a kezében tartja.
Mert állandóan aggódtam valamin, állandóan féltem, hogy valamit nem jól csinálok, hogy éppen valami visszafordíthatatlan kárt okozok a legnagyobb igyekezetem mellett is.
Az internetes kommentekből és a mások által elmondott „bezzeg én” típusú történetekből összegyúrt „tökéletes anya” képe mindig ott lebegett fölöttem. Vádlón nézett rám, ahányszor csak olyan ételt tettem a gyerek elé, aminek nem volt legalább a fele zöldség. Akkor is, amikor a gyerek egyszerűen nem volt hajlandó megenni a zöldséget. Olvass még a témában
Nem minden toxikus, és nem minden trauma, ami kellemetlen volt neked – Ezért nem kéne ezekkel a szavakkal dobálóznunk
„Kedvencből egycsapásra idegen lettem” – a férjed családja nem a te családod
„A mai férfiak mindent a nőktől várnak el” – Férfiak a hercegnő-korszakukban
A barátnőm kéthetente szakít a pasijával. Meddig kell még tolerálnom?
Rosszul éreztem magamat, amiért fáradt vagyok, amiért nem éneklem teljes lelkesedéssel az „Egy kis malac töftöftöf”-öt negyvenedszer is. Amiért csatos hordozóm van, és nem szövött kendőm és amiért tasakos gyümölcspürét adok neki a saját magam turmixolta helyett. Egyáltalán, rosszul éreztem magamat szinte bármiért.
Tökéletes akartam lenni, és mivel senki nem tökéletes, eleve kudarcra és csalódottságra ítéltem magam.
Emiatt az anyaság, mint szerep, számomra egy bukás története volt. Valami, amit mindennél jobban jól akartam csinálni, és mégis úgy éreztem, hogy képtelen vagyok rá.
A változás
Közel két és fél évbe telt, amíg lassan, apró lépésenként haladva egyszer csak eljutottam a felismerésig: egyszerűbb, ha az egész nem érdekel. Mármint nem a gyerekem meg az ő nevelése, hanem az, hogy mások mit gondolnak arról, hogy hogyan kell jó anyának lenni.
Na jó, még ez sem igaz így egészen, mert maradtak úgynevezett „elveim”, de sokkal lazábban kezelem ezeket. Nem szórok hamut a fejemre, ha fél órára beteszek neki egy mesét, és amíg azt nézi, én mellé kucorodva szundítok egyet a kanapén.
Már nem érzem, hogy rossz anya vagyok, ha nem volt időm vacsorát főzni, és rendelek inkább valamit.
Nem azt mondom, hogy időről időre nem kérdőjelezem meg a döntéseimet, és nem maradtak bennem kétségek, de sokkal kevesebbet nyomasztom saját magamat. Már nem akarok tökéletes lenni. Csak annyira jól akarom csinálni a dolgokat, amennyire tőlem telik.
A fejem felett lebegő konstans bűntudat nélkül pedig sokkal több örömet és önbizalmat találtam. Ez azt jelenti, hogy a mesenézés után egy sokkal vidámabb anyuka megy ki a gyerekemmel homokvárat építeni. És azt hiszem, ha már tökéletesek nem is lehetünk, talán ez a legtöbb, amit a gyerekeinknek adhatunk.
🌙KisokosHoldnaptárholdfázisok, teliholdak→Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
