Családi, párkapcsolati, társadalmi életünkben rengeteg viselkedési mintát követünk, amit hozhattunk gyermekkorunkból, vagy a felnőtté válásunk útján elsajátítottunk. Az élet rengeteg kihívást adhat, hogy megfeleljünk mindennek és mindenkinek. A kérdés az: felismerjük időben, hogy ez a viselkedés lehet kényszeres?
Nem bízol magadban
Az önbizalomhiánynak nagyon sok felismerhető jele van. Ha még meg sem szólaltunk, a külsőnkön is megmutatkozhat. A testtartásunk görnyedt, kerüljük a hosszú szemkontaktust, a kézfogásunk gyenge és erőtlen, és elhanyagoljuk a kinézetünket. Természetesen lehetnek rosszabb napjaink, amikor még a csillagok sem úgy állnak, és időnként lehetünk „igénytelenek”.
De ha ez a külcsín állandóságot mutat, akkor vizsgáljuk meg a belsőnket is. Amikor kritikát kapunk, akkor órákig képesek vagyunk rajta rágódni. Sűrűn kérünk bocsánatot, de nem azért mert hibásnak érezzük magunkat, hanem mert azt gondoljuk, ez így van rendjén. Elkerüljük a konfliktusokat és inkább egyetértünk mindenben, csak hogy ne kelljen, véleményt formálunk. Nem bízunk, kellőképpen magunkban ezért inkább hanyagoljuk a társaságot, és depresszióssá válunk.
Megtenni azt, amit mások elvárnak
Berögzült programként fut az agyunkban, hogy mi mindig csak jót tegyünk. Hiszen azt gondoljuk, hogy ez a viselkedési forma az, amit mások elvárhatnak. Az, hogy ne hibázzunk, ne mondjuk nemet, ne okozzunk csalódást senkinek. Elsajátítjuk az idomulás minden fajtáját, amit ismerünk.
A mottónkká válik az a mondat, hogy adni jobb, mint kapni. Megteszünk mindent időben, a tőlünk telhető lehető legjobban, és a kimerülésig mindent beleadunk. És ebben a hamis gondolati áramlásban, észre sem vesszük, hogy sajnos vannak olyanok, akik ezt ki is használják. Majd naivan feltesszük a kérdést, miért nem becsülik meg azokat a dolgokat és ezért miért nem szeretnek jobban, ha mi mindig csak adunk és adunk?
Hibáztatod önmagad
A fogalom szótárunkban, az a kifejezés, hogy más is lehet hibás, nem létezik. Könnyebb, jobb és igazabbnak tűnő megoldás az, hogy ha probléma történt, azért csakis mi lehetünk hibásak. A ködös belső marcangolásban már észre sem vesszük, hogy állandó önsanyargatásban élünk.
A fontossági sorrendünkben első szerepet kap más személy, és mi, majd valahol a sor végén kullogunk. Mert nem tudunk és már nem is akarunk nemet mondani senkinek, nehogy valami kivetnivalót találjanak a személyiségünkben. A tökéletességre törekvés definíciója, önmagunkra vonatkozóan nem is létező fogalom. Mert aki ennyiszer hibázik, akinek nem jön össze semmi, és még hibát hibára is halmoz, hogyan lehetne másnak jó, és urambocsá még fontos is.
Szerepeket játszol
Magánélet, munkahely, társadalom. Ezekben a színterekben természetes, ha másképpen viselkedünk. Más-más mintákat hozunk magunkkal, és kamatoztatunk tovább. Az otthon melegében és a munkahelyi életben, nem lehetünk ugyanazok az emberek, mert mások a feladatok és más a színpad. De mi megszokásból, társként, barátként, kollegaként is ugyanazért „küzdünk” meg, hogy szeressenek minket. Mert az egónk gonosz játékának hinnénk azt, ha az Én-nek hagynánk a főszerepet. Ezért különböző sorozatokban vállalunk mellékszerepeket.
Nem kényszerít minket senki, hogy állandó meghasonlásban szenvedjünk, de már annyira hozzászoktunk, hogy ha magunkkal szembejönnék, sem ismernénk meg az eredeti önvalónkat. Az életünk rendezésében átadtuk a direktori pozíciónkat, azoknak, akikbe az erőnket, energiánkat, szeretetünket pumpáltuk.
Hogy van-e kiút ebből a megfelelési kényszerhelyzetből, amit mi teremtettünk magunkat? Igen van. Csak ahhoz elsőként ismerjük fel a tényt, hogy a kényszer, az életünkben van. Majd higgyünk abban, hogy lehet, nem vagyunk tökéletesek, de elég jók biztosan. És gyöngyözzön máson a veríték, hogyha szeretne megfelelni a világnak. A szerepeket meg hagyjuk meg az igazi színészeknek, nekik jobban megy.