Nemrég vendégségbe jött hozzánk egy új barátunk. Barátnak nevezem, pedig alapvetően egy közös szakmai projekt hozott össze minket, és az ilyesmiből ritkán lesz spontán konyhaasztal melletti sörözés. Vele viszont gyorsan megtaláltuk a hangot, és lelkesen vetettük bele magunkat az ötletelésbe, ami egy idő után spontán beszélgetésbe csapott át.
És miközben a kreatív munka részleteit és személyes élményeinket beszéltük át, valami egészen más is elkezdett kirajzolódni: a párom és én majdnem 15 évvel voltunk idősebbek a vendégünknél. Amit addig soha nem éreztem ennyire testközelből.
Az első mondata már szíven ütött. Ahogy belépett a lakásba, körbenézett, és teljes őszinteséggel azt mondta: Olvass még a témában
„Ne már, nektek vannak DVD-itek?”
Ebben a kérdésben benne volt minden: a döbbenet, a meglepetés, és egy halvány aggodalom is, hogy talán egy múzeumba tévedt.
Próbáltam menteni a helyzetet azzal, hogy elmondtam, vannak ugyan, de persze, mi sem ezeket használjuk már. Ő azonban azon is ledöbbent, hogy egyáltalán használtuk őket valaha. Ekkor elkövettem a hibát, hogy hozzátettem: „voltak VHS kazettáink is”.
Ezt már egészen egyszerűen csak nem akarta elhinni nekünk, mi pedig itt már kezdtünk egészen jót derülni a döbbeneten, ami az arcára kiült. Elmeséltük hát azt is, hogyan pörgettük vissza egy ceruza segítségével a kazettákat, amiket magunkkal hordtunk, hogy a walkmanünkön zenét hallgathassunk. Ifjú vendégünk erre azt mondta, ilyet maximum az apukája csinálhatott. Az apukája! Na ekkor ittam egy nagy kortyot a sörömből, és hirtelen megértettem sorsközösséget éreztem mindazokkal a felnőttekkel, akik valaha úgy kezdték a nekem szánt mondandójukat, hogy: „amikor én voltam fiatal”.
A meglepetések azonban korántsem egyirányúak voltak. Ifjú barátunk mesélni kezdett arról, hogy egyik farsangon Minecraft karakternek öltözött. Néztem rá értetlenül, mert az agyam képtelen volt feldolgozni, hogy a Minecraft már akkor is létezett, amikor ő még kisiskolás volt. Az én fejemben a Minecraft még mindig „új dolog”, amit a gyerekek játszanak, és nekem már semmi közöm a dologhoz. Ez az a pont, amikor az ember érzi, hogy elcsúszott alatta az idő.
Egyszerűen öregnek éreztem magam
A beszélgetés végére olyan öregnek éreztem magam, hogy szinte fizikailag is jelentkezett: mintha egy kicsit elkezdtem volna reumásodni a derekam táján. És mégis: közben jól éreztem magam. Nevettünk. Gondolkodtunk. Dolgoztunk. Láthatóan ő is élvezte a társaságunkat, nem csak udvariasságból maradt még egy sörre.
Ez volt az a pillanat, amikor megnyugodtam.
Mert az öregedést nem lehet elkerülni. És nem is lenne jó. Megöregedni kiváltság. Olyan dolog, ami nem mindenkinek adatik meg, mégis hajlamosak vagyunk szégyellni, letagadni, viccel elütni. Pedig nem az a kérdés, hány évesek vagyunk, hanem az, mit kezdünk vele. Bezárkózunk-e a saját emlékeink közé, vagy hajlandók vagyunk rácsodálkozni arra, hogyan látják a világot azok, akik utánunk jönnek.
Ha nyitottak maradunk, ha nem csak beszélni akarunk, hanem hallgatni is, akkor a korkülönbség nem akadály lesz, hanem hozzáadott érték. És igen, lehet, hogy közben néha fáj egy kicsit szembesülni azzal, hogy mi ceruzával pörgetjük vissza a múltat, ők meg egy kattintással törlik. De ha nyitottak maradunk, a kor tényleg csak egy szám marad. Ami nem áll a közös munka, a közös nevetés – vagy akár egy sör útjába sem.
