Olyan közegben nőttem fel, ahol a munka érték volt. Nem csak abban az értelemben, hogy pénzt hozott a házhoz, hanem abban is, hogy a szorgalom, a kitartás és a „nem panaszkodunk, hanem csináljuk” hozzáállás szinte erkölcsi kötelességnek számított.
Gyerekként természetes volt, hogy a felnőttek mindig dolgoztak valamin: a kertben, a ház körül, a konyhában vagy a munkahelyükön. Ezt láttam, ezt tanultam, és máig hálás vagyok érte. A munka nem csak célokat adott, hanem tartást, önbecsülést is, a munkamorálom pedig segített megteremteni azt a karriert, amiben ma dolgozom.
Csakhogy felnőttként már látom ennek az árnyoldalát is. Azt, hogy amit gyerekként példának láttam, az sokszor valójában kényszer volt. Hogy a nagyszüleim nem azért dolgoztak 80 évesen is a kertben, mert annyira imádták, hanem mert nem tudtak mit kezdeni a gondolattal, hogy „csak úgy” pihenjenek. Olvass még a témában
És azt is, hogy mennyire gyakran romanticizáljuk ezt a képet. „Az tartja életben, hogy dolgozik” – ismerős a mondat? Pedig sok esetben inkább arról van szó, hogy a munka az egyetlen dolog, amit az életben maradáshoz ismernek – vagy, hogy ezeknek az embereknek egészen egyszerűen nincsen más választása, mint akár 80 felett is kemény fizikai munkát végezni, mert nincs más, aki segíteni tudna nekik.
