Szerintem ez a hozzáállás veszélyes.
Egyrészt, mert azt sugallja, hogy az értékünk kizárólag a teljesítményünkből fakad. Másrészt, mert elfeledteti velünk, hogy az ember nem gép: nem lehet folyamatosan a maximumon működni. A pihenés nem gyengeség, nem időpazarlás, hanem biológiai és lelki szükséglet. Mégis, valamiért sokunkban ott él a bűntudat, és belülről ránk pirít, ha egy délután nem hasznosan telik.
Nekem például a mai napig nehéz elengednem ezt az érzést. Ha egy nehezebb időszak után úgy érzem, végre lehetne egy könnyedebb napom, rögtön megszólal bennem a kis belső hang: „Most akkor komolyan nem fogsz csinálni semmit? Itt ülsz a tévé előtt, miközben a függönyöket is ki lehetne mosni? Mikor porszívóztál fel utoljára? Ha ennyire ráérsz, nem kéne inkább végre levinni a szelektívet?” Olvass még a témában
Amikor ledőlök a kanapéra fél órára szunyókálni, vagy nem főzök, hanem vacsorát rendelek, még mindig ott bujkál bennem az érzés, hogy ezt talán nem kéne. Hogy a pihenés valami, amit ki kell érdemelni.
