Véleménycikk: Schuszter Borka
Nemrég elmentünk a IBikeBudapest bringás felvonulására. A párom rendszeresen biciklivel közlekedik a városban, magabiztosan szlalomozik a forgalomban. Én ezzel szemben az év nagy részében inkább a járdáról figyelem a bringásokat. Mégis, erre a közösségi tekerésre már tavaly is elmentünk együtt, mert én is szeretném, ha olyan városban élnénk, amiben a hozzám hasonló félénkebb emberek is bátran kerékpározhatnak.
Idén, bár csak nagyon keveset gyakoroltam előtte, már sokkal rutinosabban ültem nyeregbe. Kevésbé aggódtam azon, hogy be tudom-e venni a kanyarokat, vagy hogy hol van a helyem a tömegben. És bár már a tavalyi gurulás is jó élmény volt, az ideit teljesen őszinte boldogsággal tudtam élvezni.
Sütött a nap, az idő pont tökéletes volt. Az Andrássy út szokatlanul nyugodt és szabad volt, autók nélkül egészen más arcát mutatta. Ahogy végiggurultunk rajta, volt valami furcsa, már-már ünnepi hangulata a térnek. Imádtam a Duna fölötti áttekerést, és persze az alagutat: nevetve, kurjongatva tekertünk be, ahogy mindenki más is, mintha hirtelen egy közös, gyermeki játék részesei lettünk volna. Olvass még a témában
De a legjobb mégsem ezekben a látványos pillanatokban volt. Hanem az emberekben. Abban, hogy körülöttünk mindenki mosolygott. Mindannyian egy ügyért voltunk ott, és ez valahogy láthatóvá vált a hangulatban is. Nem tolakodtunk, nem idegeskedtünk, hanem figyeltünk egymásra. Ha valaki lassabb volt, alkalmazkodtunk. Ha valaki bizonytalanabb, segítettünk. Együtt voltunk jelen, mint egy közösség, és megtartottuk egymást.
És ebben a közegben én is máshogy éreztem magam. Könnyebbnek. Nyitottabbnak. Boldogabbnak, mint már nagyon régóta.
Hazafelé menet kezdtem el azon gondolkodni, hogy miért
Mi történt tulajdonképpen? Nem értem el semmilyen különleges célt. Nem teljesítettem kiemelkedően. Nem „érdemeltem ki” semmit a szó klasszikus értelmében. Egyszerűen csak ott voltam.
És talán pont ez a lényeg.
Valahogy hajlamosak vagyunk a boldogságot feltételekhez kötni. Akkor leszek boldog, ha elérem ezt vagy azt. Ha sikerül valami. Ha bizonyítok. Ha megdolgozom érte. És persze, az ilyen típusú örömök valóban léteznek, és fontosak is. Jó érzés büszkének lenni magunkra, jó érzés látni az eredményeket.
De van ennek egy másik oldala is. Ha a boldogság feltételekhez kötött, akkor el is veszíthető. Akkor mindig függ valamitől, ami vagy sikerül, vagy nem. És ha nem sikerül, akkor mintha a boldogság lehetősége is kicsúszna a kezünkből.
A bringás felvonuláson viszont nem voltak ilyen feltételek. Nem kellett teljesíteni, nem kellett bizonyítani. Nem volt „tét”. Csak jelenlét volt. Mozgás, közösség, napsütés, nevetés.
És ez elég volt.
Arra jöttem rá, hogy a boldogság nem feltétlenül valaminek a jutalma. Nem mindig egy hosszú folyamat végén vár ránk. Néha egyszerűen csak ott van, elérhető közelségben. Egy közös élményben, egy mozdulatban, egy hangulatban.
És azzal, hogy életet kaptunk, már megkaptuk a lehetőséget is arra, hogy boldogok legyünk. Nem folyamatosan, nem tökéletesen, de újra és újra, különböző formákban.
Lehet a természetben, egy közösségben, mozgás közben, vagy akár egy teljesen hétköznapi pillanatban is. És talán az is rendben van, ha néha nem akarunk ebből semmit „kihozni”. Ha nem várunk eredményt, csak megéljük azt, ami van.
Persze az élet tele van feladatokkal és kötelességekkel. Ezek alól nem lehet és nem is kell kibújni. De a szabad perceinkkel már mi gazdálkodunk. És ezekbe beleférhet a könnyedség. A játékosság. A céltalan öröm.
Nem biztos, hogy ez mindig sikerülni fog. De már az is sokat jelent, ha tudjuk: megtehetjük.
Hogy megengedhetjük magunknak a boldogságot anélkül, hogy előtte „ki kellett volna érdemelni”.
Senki sem tudja biztosan, mi végre vagyunk itt. De az, hogy az élet értelme legalább részben a boldogság megtapasztalása, szerintem nem tűnik rossz válasznak erre az ősidők óta létező kérdésre.
