Felnőtt életünk egyik legnehezebb – és egyben a mentális egészségünk szempontjából egyik legfontosabb – döntése az, hogy kiket engedünk be a személyes terünkbe. Ahogy egyre jobban megismerjük önmagunkat, észrevesszük, hogy a barátaink sokkal inkább a választott családunkká válnak, miközben a vér szerinti rokonok között bizony akadnak olyanok is, akik nem tesznek hozzá semmi jót az életünkhöz. Akik folyamatosan lehúznak, kritizálnak, manipulálnak, vagy egyszerűen csak olyan hangulatot teremtenek, amelyben nem érezzük jól magunkat.
Sokan döntünk úgy, hogy ezektől a családtagoktól egész évben tudatosan távol tartjuk magunkat. Csakhogy a karácsony más terep. A karácsonyban van valami kötelező jelleg: a hagyomány, a családi kör, a közösen töltött idő. És ilyenkor gyakran elkerülhetetlen, hogy leüljünk egy asztalhoz azokkal is, akikkel különben inkább nem találkoznánk. Én is tudom, milyen érzés úgy megérkezni az ünnepi vacsorára, hogy előre sejtem: ott ül majd valaki, akinek a jelenléte szorongást, feszültséget kelt bennem. Nem szeretném elrontani a hangulatot, nem akarok konfliktust, de azt sem akarom, hogy az ünnep arról szóljon, hogyan terelem el a figyelmemet a rosszindulatú megjegyzéseikről.
Nem állítom, hogy mindig jól tudtam kezelni ezeket a helyzeteket. A húszas éveimben gyakran mentem haza egy-egy családi ünnep után úgy, hogy kimerült és szomorú voltam, és hetekig rágódtam egy-egy félmondaton. De azt hiszem, ma már ügyesebb vagyok. Nem mintha az epés rokonok megváltoztak volna – én változtam meg. Tudatosabban készülök, határozottabb határokat húzok, és sokkal jobban vigyázok a saját lelki egészségemre. Olvass még a témában
Mentális felkészülés: empátia távolsággal
Az első lépés nálam mindig a lelki felkészülés. Megpróbálok felidézni valami kedves emléket az adott rokonnal kapcsolatban – még ha apró, jelentéktelen részlet is. Valamit, ami segít emlékeztetni arra, hogy ő is ember, saját félelmekkel, fájdalmakkal, traumákkal. Elmondom magamnak a miérteket: miért lehet olyan, amilyen, miért érzi úgy, hogy mindig támadnia kell, mi az, amit kompenzálni próbál. Miért vált belőle valaki, akinek a szavai bántanak, vagy aki mindent kritizál.
Fontos viszont, hogy ezt nem kifogásnak tekintem. Egy trauma nem jogosít fel senkit arra, hogy másokat bántson. De a háttértörténet ismerete segít abban, hogy egy fokkal nyugodtabban, elfogadóbban álljak hozzá, ne érezzem magam személyesen támadva minden félmondattól. Ez pedig nem róla, hanem rólam szól: az én mentális állapotomat védi.
