1930 nyarán John Maynard Keynes brit közgazdász, szakmájának egyik legjelentősebb képviselője a században, tartott egy előadást, ami napjaink helyzetét vetítette előre. Keynes úgy számolt, hogy 2030-ra az emberek átlagosan csak heti 15 órát fognak dolgozni. 2017-ben nem úgy tűnik, hogy a jóslat beteljesítése felé haladunk, pedig lehet, hogy mindenki jobban járna.
A több munka nem jelent nagyobb teljesítményt
A sikeres emberekről általában azt gondoljuk, hogy rengeteget túlóráznak, hétvégente is e-maileket írnak, és általában is rengeteget stresszelnek, cserébe a kiemelkedő fizetésükért és szakmai áttöréseikért. A ’80-as években az Apple dolgozói között szokás volt olyan pólót hordani, amin az állt: „Heti 90 órát dolgozom, és imádom!”
Későbbi elemzések aztán kimutatták, hogy a Macintosh számítógépek nagy áttörése körülbelül egy évvel hamarabb következett volna be, ha az alkalmazottak fele ennyi időt fordítanak munkára. Hogy miért? A kreativitásnak határai vannak, akárcsak a fizikainak: egy mechanikus munkát egy gép akár 24 órában is képes végezni, az olyan tevékenységre azonban, ami szellemi figyelmet, találékonyságot, ötleteket követel meg, egy átlagos ember naponta körülbelül 6 órán át képes.
Valószínű, hogy az Apple-nél már a ’80-as években sem a nagy átlag dolgozott, de még így is kizárt, hogy akár napi 10 órában is érdemi munkát tudtak végezni, vagy hogy a hét 80. munkaórájában jutott eszükbe valami forradalmi ötlet.
A kevesebb több
A hosszú munkaórák és a túlóra ellen azonban nem csak az szól, hogy a kimerülten végzett munka egyszerűen nem hatékony, hanem az is, hogy a rövidebb munkanapoknak számos előnye is lehet: a kevesebb munka például csökkenti a stresszt, a kevesebbet dolgozók pedig elégedettebbek az életükkel, és egészségesebbek is lehetnek, mert több idejük és energiájuk marad például a sportra vagy a családjukra.
Mindez még nem olyan meglepő, de ha belegondolsz, a rövidebb munkanapok a balesetek számát is csökkenthetnék: a kimerült dolgozók fáradtabbak, nagyobb eséllyel követnek el valamiféle figyelmetlenséget, ami munkahelyi balesethez, esetleg műhibákhoz, de extrém esetekben akár katasztrófákhoz is vezethet.
A rövidebb munkaidő egyes közgazdászok szerint a munkanélküliségnek is jót tehet: nem nehéz belátni, hogy ha egy állandóan túlórázó ember helyett ketten, váltva végzik az adott munkát, azzal mindkét munkaerő jobban jár. És ha túllátunk azon, hogy így két fizetést kell kiadnia, lehet, hogy maga a munkaadó is profitál.
Mindez eddig még könnyen belátható, de mondunk még döbbenetesebbet is: számítások szerint ha az egész héten rövidebb munkahétre váltanánk, az még a klímaváltozás ügyének is csak jót tenne! Egy ilyen globális változás a század során kibocsájtott széndioxid mennyiségét a felére csökkenthetné, azoknak az országoknak pedig, amelyek rövidebb munkaheteket vezettek be, máris kisebb az ökológiai lábnyoma.
Mi a helyzet Magyarországon?
A KSH adatai szerint 2013-ban Magyarországon teljes munkaidőben dolgozó nők átlagosan heti 40,2 órát, a férfiak átlagosan heti 41,1 órát dolgoztak, ezzel az európai uniós átlaghoz képest a nők szokásos heti munkaideje Magyarországon 0,2 órával hosszabb, a férfiaké pedig 1,4 órával rövidebb volt. 2013-ban egyébként az EU-n belül a legkevesebb időt a nők között az írek (37,1) és a dánok (37,6) töltötték hetente a munkájukkal, a férfiak közül pedig szintén a dánok értek haza átlagosan a leghamarabb, ők heti 39,5 órát dolgoztak.
Egy nemzetközi vizsgálat azt az eredményt hozta, hogy az európaiak többsége szerint a munka és a magánélet közötti egyensúlyt leginkább a kedvezőtlen munkahelyi környezet, illetve a rossz kollegiális viszony képes felborítani. A magyarországi válaszolók ezzel szemben legnagyobb veszélyt a túlórázásban és az esti, hétvégi munkavégzésben látták, valószínűleg azért, mert ezek többeket érintenek, mint az előbbi kettő – írja a KSH.
Jó hír azonban, hogy a KSH szerint a túlórázók aránya Magyarországon az utóbbi évtizedben folyamatosan csökkent, 2013-ban a férfiaknak már csak 1,2, a nőknek 0,9%-a túlórázott, többségüknek ez heti 6–10 óra túlmunkát jelentett. Az már kevésbé örvendetes, hogy a túlórák 27%-áért nem fizettek a munkáltatók, az gyakorlatilag elvárt volt a dolgozóktól.
A túlórázás egyébként az EU-n belül mindenhol inkább a férfiakra volt jellemző, de ez nem jelenti azt, hogy csak ők szenvednek miatta: a túlórázó férfi és a gyermekeivel otthon, egyedül maradó anya családmodellje szinte bebetonozza az egyenlőtlenséget, szinte kizárt, hogy mindkét fél karriert tudjon építeni. Nem véletlen, hogy a nemek közötti egyenlőség éppen azokban az országokban kiegyenlítettebb, ahol az átlagos heti munkaórák száma is alacsonyabb, vagy már bevezették a rövidebb munkaheteket.
És természetesen az sem segít, hogy az apa szinte csak lefekvéskor látja a gyerekeit, és a munkája miatt nem tud részt venni a családja életében. Legyen anya vagy apa, egy ilyen áldozatnak egyetlen szülő sem örül.
Képek forrása: Rawpixel/depositphotos.com, halfpoint/depositphotos.com