A december végi fényekből néhány nap alatt januári csend lesz: mintha egyik pillanatban még a ragyogás sodrásában állnál, a következőben pedig hirtelen túl nagy lenne körülötted a némaság.
Éveken át megérintett ez az érzelmi lejtő, amíg rá nem jöttem: nem kötelező hagyni, hogy a karácsony utáni üresség elszívja az energiámat és a jó kedvemet. Mióta a felismerés utolért, tudatosan készülök erre az időszakra – olyannyira, hogy már vannak jól bevált módszereim, amelyek talán neked is segíthetnek átlendülni a mélypontokon.
A saját tempód megtalálása már decemberben
Az egész ott kezdődik, hogy nem hagyom, hogy az ünnepek elsodorjanak. Nem próbálok mindent egyedül megoldani, és nem is akarok úgy készülni a karácsonyra, mintha életem legfontosabb vizsgája előtt állnék. A feladatokat szépen elosztjuk a családban, mindenkinek jut belőle annyi, amennyi számára nem terhes. Nem hajszolom a tökéletességet, és ha valami elmarad, akkor elmarad – nem dől össze semmi. Olvass még a témában
Ez a hozzáállás már önmagában kizárja azt, hogy januárban túl nagy legyen a zuhanás: nem a csúcsról, az elképzelt tökélyből esek vissza a valóságba, hanem egy kiegyensúlyozottabb ritmusból lépek át a tél csendjébe.
Kapaszkodók a sötétebb hetekben
Az ünnepek utáni legbiztosabb támaszom – a jó kedv őrzését tekintve –, hogy már év elején elkezdek utakat tervezni. (Sokszor egyébként ünnepek után is elmegyünk pár napra, mert már ez az apró kiszakadás a rutinból is képes arra, hogy teljesen átkeretezze a karácsonyt követő napokat.) Januárban előveszem a naptárt és elkezdem szervezni a következő évet: nézegetem a lehetőségeket, figyelem a szüneteket, az ünnepnapokat, keresem az olcsó jegyeket. Nem is kell még ténylegesen foglalni ilyenkor, engem már az is feltölt, hogy látom magam előtt, ahogy kirajzolódik az évünk ritmusa. Ettől számomra a tél sokkal elviselhetőbb lesz, és kevésbé érzem úgy, hogy hosszú, végeláthatatlan szürkeség húzódik előttem.
Kerti menedék a télben
Régen a kerttel kapcsolatos örömök tavaszig várattak magukra, de mióta lett egy fóliasátram, egészen másként fest a tél ritmusa. Ha esik, ha fúj, bármikor kisétálhatok, és megállhatok a saját kis zöld menedékemben. A hideg hónapokban extraként van valami varázslatos abban, ahogy odabentről hallani lehet az eső kopogását – mintha egy külön kis világban lennék, ahol minden lassabban, békésebben működik. Ilyenkor nyilván nem ugyanaz a kertészkedés, mint tavasszal és nem is a nagyobb volumenű munkák ideje ez, mégis feltölt: a föld illata, a friss levegő és a tudat, hogy a természet csendben készülődik, engem is egy másik minőségbe emel.
Amikor a természet ritmusa ad engedélyt a lassulásra
Sokat segít a januári mélypontok elkerülésében, hogy nem tekintem ezt a hónapot az újév valódi kezdetének. A természet éppen csak túlvan a legrövidebb napokon, minden pihen, mélyül – odakinn még semmi sem indul újra. Engem is ez a tempó hív és nem állok ellen neki: nem várok magamtól hősies lendületet vagy drámai újratervezést, inkább hagyom, hogy a tél finoman körülvegyen. Jól esik a csendben, a melegben lenni, elővenni a nyáron elrakott finomságokat, hogy még főzni is kevesebbet kelljen…
Mivel nem akarok nagyot ugrani, nem is élem meg kudarcként, ha ilyenkor alacsonyabb az energiaszintem.
Ez a szemlélet rengeteget enyhít az ünnepek utáni nyomáson: nem hiányzik a csillogás, mert nem azt várom, hogy folytatódjon.
Kapcsolódások, amelyek átsegítenek a szürkébb napokon
A csend jó, de a magány már kevésbé, ezért januárban jobban figyelek arra, hogy találkozzak azokkal, akik mellett töltődöm. Sajnos ezekben a hetekben kisebb eséllyel futunk csak úgy össze az utcán vagy egy városi programon, de ez ellen szerencsére könnyű tenni. Ügyelek rá, hogy ne maradjon el a kapcsolattartás: megbeszélünk egy kávét, beülünk egy előadásra, megnézünk egy új kiállítást, vagy elmegyünk szaunázni…
Általában nem arról van szó, hogy a január unalmas és „nincs benne semmi érdekes”, hanem arról, hogy nem vesszük észre a lehetőségeket, mert fejben még mindig a decemberi tempóhoz és a túlságosan nagy ívű tervekhez mérjük a napjainkat. Pedig a barátaink, szeretteink ugyanúgy ott vannak, és talán ugyanúgy várnak a kapcsolódásokra, mint mi magunk. Ha ilyenkor tudatosan keresünk apró, közös programokat, meghitt találkozókat, új impulzusokat, hamar kiderül: a januárban semmivel sem kevesebb a lehetőség.
Ma már nem félek attól a csendtől, ami az ünnepek után ránk ereszkedik, mert ezek a hetek nem elvesznek belőlem, hanem visszaadják azt a részemet, amely az év végi zsivajban gyakran háttérbe szorul. És amikor elindulnak az első hosszabb nappalok, mindig úgy érzem: jó volt megengedni magamnak ezt a csendes időt, mert közben szépen lassan visszataláltam önmagamhoz.
