Bárki, aki valaha futott kicsit hosszabb távon tudja, hogy a futóeufória létező és csodálatos dolog – akkor jelentkezik, ha hosszabb ideje gyűrjük a kilométereket magunk alatt. Furcsa belegondolni, hogy ez a néhány kilométer után érkező euforikus érzés igazából az evolúciónak köszönhető, és ahhoz járult hozzá, hogy őseink meg tudják szerezni a szükséges táplálékot ahhoz, hogy túléljenek.
Mamutvadászat felsőfokon
Mi már csak szórakozásból, a testünk karbantartása miatt futunk, de őseink számára élet-halál kérdése volt, hogy képesek-e elég gyorsan sprintelni a mamut után – vagy éppen előle! Gyakran sokkal hosszabb távokat kellett megtenniük, mint amit gondolnánk, a szervezetüknek pedig valahogy túl kellett élniük az ilyen megerőltető szakaszokat is – és itt most nem csak az állóképességre gondolok, sokkal inkább mentálisan, fejben kellett ott lenniük a sokadik kilométer után is, hogy képesek legyenek hatékonyan levadászni azt a mamutot.
Mitől alakul ki a futóeufória?
Azt hihetnénk, hogy az edzés utáni boldogságérzet csak az endorfinoknak köszönhető, hiszen ezek olyan kémiai folyamatokat indítanak el az agyunkban, ami azt sugallja a testünknek, hogy jó, amit csinálunk. Pedig a futóeufóriáért elsősorban a leptin a felelős, amely egyébként az emésztésben játszik kulcsszerepet. A leptin a dopaminokkal együtt fejti ki a hatását (utóbbi az idegrendszerben felelős a motiváció és a jutalom érzéséért), így a szervezetünk duplán kapja a boldogságérzetet a hosszabb távú aerob tevékenység során. A Montreali Egyetem Kórházi Kutatóközpontjának friss tanulmánya szerint ennek ahhoz lehet köze, hogy az ősidőkben egy-egy ilyen hosszabb futás során őseink ne érezzék magukat sem éhesnek, sem túl kimerültnek ahhoz, hogy folytassák a vadászatot.
Minél alacsonyabb a leptinszint, annál jobb
Míg a dopamin a jutalomérzetet kontrollálja, addig az emésztésben szerepet játszó leptin az éhségérzet irányításában játszik szerepet, és a fizikai aktivitás alatti érzésekért is felelős. A kutatás során egereken tesztelve kiderült, hogy azoknak az állatoknak, akiknek lecsökkentették a leptinszintjüket, sokkal tovább ment a felfokozott fizikai aktivitás, mint azoknak, akiknek leptinszintjét a természetes állapotban hagyták. „A kutatás bebizonyította, hogy a leptin kulcsszerepet játszik a futás közbeni motiváció fenntartásában, ami valószínűleg a táplálékszerzés miatt alakult ki így” – nyilatkozta Stephanie Fulton, a kutatás egyik vezetője.
A testünk is futásra van tervezve
A futóeufória egyébként nem mindenkinél alakul ki, de még és azoknál sem egyforma kilométerszámnál, akik valóban átélik. Minél alacsonyabb a szervezetünkben a leptin szintje, annál jobb teljesítményre vagyunk képesek futás során – ez viszont genetikai adottság, és szinte lehetetlen megváltoztatni. Azok, akiknek leptinszintjük alacsony, könnyebben jutnak el abba az euforikus állapotba, amit a hosszútávfutás adhat.
Így harmadik motivációként az eufóriát is felírhatjuk a listára: a külső motivációs tényezők (érmek, plakettek, oklevelek, pénz gyűjtése, dögös test elérése) és a belső aspektusok (egy rég kitűzött cél elérése, versengés egy ismerőssel) után már biológiai szinten is arról győzköd minket a szervezetünk, hogy igenis érdemes futni, még akkor is, ha éppen nem üldöz minket egy mamut sem.
