Manapság egyre több embertől hallom, hogy inzulinrezisztenciával (IR) küzd, és az élete fenekestül felfordult ettől. Ha te is hasonló cipőben jársz, akkor az alábbi történet erőt adhat az új életmódhoz. Veránál két éve diagnosztizálták az IR-t, és akkor úgy érezte, eljött a világvége. Mára viszont nem hogy sokkal egészségesebb, de jobban is ragyog, mint valaha!
Hogyan fogadtad, amikor megtudtad, hogy IR-es vagy?
Őszintén? Káosz, felfordulás, hiszti, „én ezt nem csinálom akkor sem, nem érdekel…” Az a legbosszantóbb, hogy fogalmam sincs, mitől alakult ki nálam ez az állapot. Nagy valószínűséggel a mozgásszegény életmód és a helytelen étkezés vezetett idáig, de én még a szerencsésebbek közé sorolhatom magam… Vannak, akiknél ez a betegség csak a meddőség megállapításánál derül ki – ugyanisez az állapot meddőséghez és kettes típusú cukorbetegséghez vezethet.
Nálam még időben el lett csípve, és gyógyszeres kezelések nélkül, a diéta és életmódváltás betartásamellett kezelhető a dolog, de ha a jövőre gondolok, kicsit elszomorít, hogy életem végéig erre kell figyelnem. Ez talán még nem is lenne akkora probléma, csak az a bosszantó, hogy a környezetemben lévő emberek erről mit sem tudnak, és többségük nem is vesz róla tudomást, inkább csak valami őrült diétának tartják.
Ha társaságban vagyunk, lazán mondják, hogy egyél és igyál, egyszer nem fog ártani, csak azt nem értik és látják, hogy mennyire sok ilyen kis egyszeri alkalom adódik.
Voltak intő jelek?
Nagyon sokféle jele lehet az inzulinrezisztenciának, gondolom minden nőnél másra lehet felfigyelni. Nálam pont egy féléves külföldi tartózkodás előtt jelentkeztek kisebb rosszullétek, szédülés, fejfájás, szomjúságérzet, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Ezek a tünetek később még jobban fokozódtak. Végül odáig fajult a dolog, hogy napi szinten megittam akár 8-10 liter folyadékot is, enni nem ettem túl sokat vagy többet az addig megszokottnál, viszont iszonyatosan meghíztam. Sose voltam egy nádszál alkat, de akkoriban mindenen túltettem, utólag visszanézve szégyellem, hogy ennyire elengedtem magam – persze ez egy ördögi kör volt, ugyanis az IR a hangulatomat is durván befolyásolta. Örülhetek, hogy olyan orvoshoz kerültem első körben, aki diagnosztizálta nálam ezt az állapotot és a kezelést is elő tudta írni
Mi következett a diagnózis felállítása után?
Amikor megállapította az orvos, hogy mi a bajom, mondta, hogy első körben keressek fel egy dietetikust. Három hónapig csináljam, amit ő mond, utána pedig jöjjek vissza a terheléses vérvételre, és akkor majd megbeszéljük a továbbiakat. Gondoltam én naivan, hogy majd valami olyasmi útmutatást kapok a dietetikustól, hogy ezt vagy azt az élelmiszert kerüljem.
Ehelyett kaptam egy spártai étrendet, időpontokra és grammokra beosztva. Van, akinek ez semmit nem mond, de azt hiszem, vagyunk ezzel páran úgy, hogy meghalljuk a gramm szót és rögtön elénk tárul millió egy emlékkép, ahogyan állunk a konyhában a kis digitális mérlegünk mellett és imádkozunk magunkban, hogy csak had lehessen ebből sokat enni, had férjen bele a szénhidrát mennyiség.
Idővel megtanultam egyébként kezelni a dolgot, megszoktam és tényleg életmóddá vált. Annyit kiemelnék, hogy mennyire nehéz és időigényes hozzászokni, amikor én elkezdtem még nem dolgoztam és volt rá körülbelül 2-3 hónapom, hogy hozzászokjam, és csak erre koncentráljak. Az első pár hónapban szinte csak otthon ültem és néztem az órát, hogy mikor telik el az idő két étkezés között.
2 év alatt mennyire változott meg az életed? Milyen új életmódbeli szokásaid lettek?
Aki nem tudja, mit jelent a napi szintű főzés, a napi hat étkezés időpontokra leosztva, az állandó számolgatás és csomagolás, tervezés, hogy mit egyek holnap, annak fogalma sincs arról, hogy ez mennyi energiát igényel. A kezdeti kőkemény szigorom kicsit enyhült, most már azért hajlandó vagyok alkut kötni magammal, amire szükségem is van… Hiszen egy esküvőn vagy céges bulin senki nem fog az én étkezésemmel törődni, és ebbe már én is beletörődtem.
Persze vannak olyan napok, amikor nem tudok másnapra készülni főzéssel, de mindig törekszem arra, hogy egyensúlyban maradjak. Voltak olyan időszakok, amikor jelzett a szervezetem, hogy nagyon elengedtem a gyeplőt, de ezt észre lehet venni. Én úgy gondolom, hogy a hangsúly az egyensúlyon van, és ahogy olvasom az IR tematikájú fórumokon a kommenteket, talán ezzel van a legnagyobb probléma. A dietetikusom megmondta előre, hogy életem végéig nem zárhatok ki mindent és ne végletekben gondolkodjak. Az ember szervezete úgyis jelez, hálás rendszer, csak oda kell figyelni rá
Mit tanácsolnál azoknak a nőknek, akik hasonló cipőben járnak?
Általánosságban minden nőnek tanácsolnám, hogy ha érzik, hogy valami probléma van és változás lépett fel a testükben, járjanak utána a dolognak minél előbb. A „fejemet a homokba dugom” hozzáállást később ugyanis nagyon megbánhatjuk.
Általában az IR kéz a kézben jár egyéb más megbetegedésekkel, mint például a PCOS vagy a pajzsmirigy túlműködése. Ezért még jobban oda kellene figyelni rá, csak sajnos sokan a létezéséről se hallottak. Nem vagyok orvos, csak a saját tapasztalataimat tudom elmesélni, de én úgy látom, hogy sokszor az orvos sem tudja, miről van szó, félrediagnosztizál és egyebek. Pedig az időben elcsípett IR kezelhető. Én hálát adok érte, hogy időben sikerült kideríteni, mi a problémám, és gyógyszeres kezelések nélkül tudok élni vele.