Olyan hatással volt rám a jelenléted, amire egyáltalán nem számítottam. Szerettem, hogy ott vagy, hogy velem vagy. Aztán mindig eltűntél, mintha nem is ismernénk egymást.
Az a rossz érzés fogott el, hogy mindig csak akkor jutok eszedbe, ha éppen unatkozol és nincs jobb dolog. A barátaid már mennének haza, így hajnali kettőkor neked kényelmes hozzám beállítani. Én pedig vártam rád, annak ellenére, hogy ezekkel a tényekkel tökéletesen tisztában voltam. Majd jött egy pillanat, amikor már úgy éreztem, hogy ez a definiálhatatlan viszony köztünk számomra már túl fárasztó, és elbúcsúztam tőled.
Az egyik részem megkönnyebbült, a másik viszont félt attól, hogy nagyon rossz döntést hozott, mert többször nem bújhat hozzád, nem érezheti a testedet. De végül úgy döntöttem, hogy az egészet elengedem, majd amikor már kezdtelek elfelejteni, hívatlanul beállítottál, hogy beszéljük meg. Nem voltál korrekt, nagyon nem. Annyira már eléggé kiismertél, hogy pontosan tudd, miket szeretnék hallani, hogyan bánj velem, hogy aztán a kedved szerint használhasd a testem, mert tudtad, hogy képtelen vagyok neked ellenállni. Ezután pedig az éjszaka közepén elmentél. Megmagyaráztad azzal, hogy fáradt sportember vagy és nem szeretnél mellettem másnap korán kelni, én pedig naív módon ezt is elhittem neked. Rám adtad a pólódat és elbúcsúztál.
Ez volt az a pillanat, amikor ültem az ágyamon egyedül és azért imádkoztam, hogy ez a fiú ne legyen rám ilyen hatással, hadd legyek elég erős ahhoz, hogy nemet mondjak neki, különben a mélybe taszít, pedig már így is rég romokban heverek. Fogalmam sem volt róla, hogy mennyi törést bírok még ki, amit te okozol. Majd egyszer csak felhívtál, hogy közöld velem, ez ennél „soha nem lesz több” és ha ezt képes vagyok elfogadni, te szívesen „elvagy” velem. Összetörtem és elbúcsúztunk. Olvass még a témában
