Minden testembe vetett hitemtől megfosztottál és az önutálatba sodortál, hiszen nem éreztem mást, csak azt, hogy neked nem kellek, nem vagyok elég jó, biztos nem tartasz elég szépnek sem. Nagy pofon ez egy nőnek, főleg egy olyan férfitól, aki érthetetlen módon nagyon közel került hozzá.
Valószínűleg azért éreztem így, mert te voltál az első olyan férfi, aki soha nem akart engem igazán. Te vagy az a tiltott gyümölcs, ami a filmekben nagyon csábító, de az életben csak színtiszta gyötrelem.
Hetekkel később, mikor már újra úgy éreztem, hogy túl vagyok rajtad, ismét megkerestél. Önző voltál és másodjára is magadhoz édesgettél. A legfurább pedig az volt, hogy kedvesebb, gondoskodóbb és sokkal érzékibb voltál velem, mint bármikor. Tényleg az kell ahhoz, hogy tudj valamit értékelni, hogy elveszítsd? Esetedben nem… Megint csak használtál, addig, amíg kedved tartotta. Kihasználtad, hogy odavagyok érted, és kihasználtad a testem is újra és újra. Később pedig a világ legegyszerűbb kérdésére nem tudtad a választ megadni.
Elengedtelek, megint. És rettegek attól, hogy mikor szeretnél újra játszani a polcra félretett kis játékoddal. Ezúttal megpróbálok erős maradni, megígérem. Mert tisztán emlékszem arra, amikor azt mondtad, hogy rád „senki sem tud hatással lenni az életben”. Én nagyon szerettem volna, legalább csak egy kicsit. Olvass még a témában
