Egy ideig tépelődtem, de ekkorra már dolgoztam annyit magamon, hogy úgy döntsek: megérdemlem. Tudtam, hogy az előttem álló év nehéz lesz, és úgy gondoltam, kifejezetten jól fog jönni egy olyan tér, ahol elmondhatom, mi zajlik bennem, és nem kapok rá tanácsot vagy ítéletet – csak figyelmet. Azt hittem, ez afféle baráti, megosztós, tea melletti beszélgetős dolog lesz.
Hát, elég nagyot tévedtem…
A női kör, ahová végül több mint fél éven át jártam, a test és lélek egészen mély rétegeiben dolgozott. Elsősorban a bodywork – ma már bodyway – módszerét alkalmaztuk, ami elsőre talán megfoghatatlannak tűnik, de valójában nagyon is testi és valóságos.
Nem a gondolatokból, hanem a testérzetekből indulunk ki: abból, amit akkor és ott érzel – feszülés, szorítás, zsibbadás, remegés. Ezek a finom fizikai jelek sokszor mélyen eltemetett emlékekhez, elfojtott érzésekhez vezetnek. Ebből bontottuk ki a saját történeteinket – nem racionálisan, hanem zsigerileg. És ez mindent megváltoztatott bennünk. Olvass még a témában
Egyik helyen feltört, a másikon elengedtem
Ezzel párhuzamosan továbbra is jártam családállításra, és nagyon sokszor az ott felszínre kerülő traumáimat, felismeréseimet vittem be a női körbe. Mintha az egyik helyen megbillentették volna bennem a fájdalmat – a másikon pedig kézbe vehettem, megnézhettem és végleg letehettem.
És persze ott voltak a többiek, a társaim is – a női kör tagjai, akik mindenféle életkorból, háttérrel, teljesen különböző történetekkel érkeztek. Mégis, valahogy minden alkalommal olyan emberrel kerültem párba, akivel meglepő módon ugyanaz a sérülés, elakadás, fájdalom dolgozott bennünk – csak más köntösben. Mintha láthatatlan szálak rendeztek volna minket össze. (Ezzel egyébként mindenki más is így volt, ami már-már elképesztőnek, közben viszont varázslatosnak és csodálatosnak bizonyult.)
Az egyik első, nagy felismerésem talán az volt: nem vagyok egyedül azzal, amit hordozok.
Nem én vagyok „túlérzékeny”, nem én reagálok túl dolgokat. Gyakran mások is ugyanazokkal a kérdésekkel küzdenek és már az is gyógyító, ha ezt nyíltan kimondhatjuk egymás előtt.
Amikor fáj, de közben mégis jó
Nem szeretném szépíteni: a női kör sokszor brutálisan fájdalmas volt és napok kellettek, mire összeszedtem magamat egy-egy alkalom után. Olyan rétegek nyíltak meg bennem, amikről azt hittem, már rég lezártam őket – vagy amikről addig nem is tudtam, hogy bennem vannak. A testem viszont tudta. Egy-egy mozdulat, egy mondat, a másik szemébe nézés olyan lavinákat indított el, amikre nem voltam felkészülve. De idővel mindig jött a megkönnyebbülés és a felszabadulás.
Eközben új nézőpontból láttam rá az emberekre is. Arra, hogy mi mozgatja őket: nemcsak a szavaik, hanem az, amit kimondani sem tudnak. Elkezdtem máshogy figyelni másokra és persze magamra is. Felismertem, hány döntésemet irányították a gyerekkori mintáim, a blokkjaim, az elakadásaim, a traumáim.
Volt például egy 20 éve tartó barátságom, amit egy ideje már csak a megszokás, a közös múlt tartott életben. Ebben a térben végre megengedtem magamnak, hogy őszintén ránézzek: miért kapaszkodom bele. Megláttam, hogy régi, gyermekkori kötődések hajtanak – és hogy már nem vagyok az a kislány, aki egy barátság árán hajlandó elnyomni önmagát. Volt erőm kimondani, hogy ezt a szálat nagyon alaposan meg kell lazítanunk.
De olyan is előfordult, hogy egy hétköznapi, apró helyzeten keresztül láttam meg valamit: például, hogy miért feszülök meg reflexből, ha valaki váratlanul megölel. Ilyen felismerésekre otthon, a négy fal között, soha nem jutottam volna el.
Egy új nyelv: kapcsolódni ítélet nélkül
A bizalom, amit ebben a térben megéltem, mindent új szintre emelt. Eleinte persze furcsa volt idegenek előtt sírni, megnyílni, kimondani azokat a mondatokat, amiket eddig még magamnak sem mertem. De hamar rájöttem: itt senki nem akar „jól reagálni” vagy „okosat mondani”. Itt figyelem van és jelenlét. Ez olyan szabadságot adott, amit korábban nem ismertem.
Nem kellett ezerszer átgondolnom, mit hogyan mondjak. Nem kellett óvatoskodnom, hogy valakinek ne legyen kellemetlen. Egyszerűen csak lehettem. Azzal, ami épp bennem volt.
Közben megtanultam azt is, hogy nem kell választanom: lehetek spirituális és tudományosan gondolkodó egyszerre. Az intuícióim nem gyengeségek, hanem ajándékok. Nem kell többé elnyomnom a megérzéseimet, vagy bocsánatot kérnem azért, mert valamit csak „érzek”. Ami bennem igaz – az nekem igaz és pont.
Nem lettem más, de önmagamhoz sokkal közelebb vagyok
A nőiségemmel békében voltam, ezen a téren tehát nem történt gyökeres változás. De önmagammal megengedőbb vagyok és kedvesebb, már nem csak másokkal tudok finoman bánni, hanem magammal is. Elkezdtem pihenni – úgy igazán. Nem csak testben, hanem lélekben is. Egyre ritkábban érzem azt, hogy „nem tettem eleget”, vagy, hogy „most már ideje hasznosnak lennem”. Valahogy több lett bennem a tér önmagam számára is.
Bár ez a női kör már véget ért, az utolsó alkalommal olyan tisztán láttam, mi a következő lépésem, hogy szinte meg sem lepődtem. Pont ezért nem is hiszem, hogy valaha vége lesz ennek az útnak, mindig lesz egy újabb és újabb mérföldkő, ami rám vár, ami eljön a maga idejében. De nem is szeretném, hogy vége legyen, mert amennyire fájdalmas néha, annyira izgalmas és utánozhatatlan is a saját történtem.
