Vannak időszakok, amikor minden reggel ugyanazzal az érzéssel ébredsz, hogy csak legyen vége a napnak. Nem vágysz semmire különösebben, nem látsz előre, csak sodródsz a teendők között, és próbálod túlélni a napot anélkül, hogy bármi igazán megérintene. A tested működik, a gondolataid mennek a maguk útján, de valahogy te magad mintha eltűntél volna ebből az egészből. Ez az, amit sokan túlélő üzemmódnak hívnak és bár természetes védekezés, hosszú távon mégis felemészt. Ha te is hasonlóan érzel, akkor olvass tovább, mert fontos megértened, hogy ebből az állapotból is van kiút.
A túlélő üzemmód nem hirtelen jön. Lassan, észrevétlenül kúszik be a mindennapokba. Először csak egy kicsit vagy fáradtabb, mint szoktál. Aztán már nem tudsz igazán örülni semminek, ami korábban feltöltött. Egy kávé a kedvenc helyeden, egy séta a városban, egy beszélgetés a barátokkal mind ugyanúgy történik, mégis hiányzik belőlük valami, mégpedig te magad. Ez az állapot nem gyengeség, hanem a tested és lelked próbálkozása, hogy megvédjen a túl soktól. Csakhogy, ha túl sokáig maradsz benne, a védelem lassan börtönné válik.
A túlélő üzemmódban az ember nem él, csak működik. Megcsinál mindent, amit kell, de semmit nem érez igazán. A napok összefolynak, és a legkisebb döntés is fárasztóvá válik. Mintha egy végtelen futópadon lennél, ahol nem tudod, mikor állhatsz meg. És a legnehezebb rész az, hogy kívülről senki nem biztos, hogy észreveszi. Mert mindent megcsinálsz, amit elvárnak tőled. Csak közben belül csend van. Egyfajta fáradt, tompa csend, amiben már nem hallod, mire vágysz valójában. Olvass még a témában
A kiút mindig azzal kezdődik, hogy észreveszed, hol vagy. Hogy nem hibáztatod magad azért, mert elfáradtál. Mert nem mindig kell produktívnak, inspiráltnak vagy pozitívnak lenned. Néha elég csak megállni, és kimondani, hogy most nem megy. És ez nem gyengeség, hanem őszinteség. A tested és a lelked jelzi, hogy valami már túl sok volt, és ha nem figyelsz rá, előbb-utóbb ki fogja követelni a figyelmet.
