Tinikoromban egyszer nekivágtam a naplóírásnak, mert a legjobb barátnőm is csinálta, és menőnek tűnt. A kis noteszbe három oldalt sikerült írnom, és csak arról beszéltem, hogy milyen volt az idő, meg hogy hányast kaptam a dolgozatomra, aztán ráuntam az egészre. 15 évvel később jött ismét az ötlet, hogy talán adhatnék még egy esélyt a dolognak. Az újév során tele voltam lelkesedéssel, tervekkel, de volt egy olyan érzésem, hogy ezekről hamar le fogok tenni, hacsak nem találok egy új módszert, ami motiválhat. Ekkor vettem elő az egyik noteszemet, amit még születésnapomra kaptam, és bár imádom ezeket a kis füzeteket, sosem használom őket semmire. Így hát nekivágtam, és belekezdtem 2019 első újévi fogadalmába: mostantól legalább háromnaponta írok a naplómba!
Kezdetben fogalmam sem volt, miről mesélhetnék, mert az életem sajnos nem egy hollywoodi film, és a tény, hogy reggeltől délutánig dolgoztam, nem volt olyan izgalmas. Aztán úgy két hónap után rájöttem, hogy miről is szól a naplóírás. Hogy miért is javasolják sokan, hogy vágjunk bele, és megkönnyebbülünk. Mert tényleg ez történik.
Egyik délután nagyon rossz napom volt, és amikor tollat ragadtam, az unalmas részletek helyett azt írtam le, amit éreztem, köntörfalazás és cenzúra nélkül. Hogy miért vagyok rosszul, miért bántottak a történtek, és nem fogtam vissza magam. A naplóírásnak ugyanis pont arról kell szólnia, hogy őszintén le mered írni az érzéseidet, és nem próbálod meg kicsit alakítani a gondolataidat, csak mert tudod, hogy amúgy mások azt pozitívabb fényben ítélnék meg. Olvass még a témában
Amikor befejeztem az írást, sokkal nyugodtabb lettem. Olyan ez, mint amikor elsírod a bánatodat a legjobb barátnődnek, azzal a különbséggel, hogy a naplódba mindent leírhatsz, kezdve azokkal a gondolatokkal is, amiket nem feltétlenül osztanál meg egy másik emberrel.
Amit papírra kell vetni
Innentől kezdve a naplómat az érzelmeim feldolgozására használtam. Nem arról meséltem a noteszomnak, hogy mi történt a munkában, hanem arról, hogy ez milyen hatással volt rám. Aztán elkezdtem feltenni a kérdéseket: mit tehetnék ez ellen? Mit tehetnék, hogy legközelebb ne így legyen? Néha megpróbáltam kívülállóként válaszolni magamnak, és ez rövid időn belül bevett szokássá vált. Vicces, de volt, hogy épp egy ilyen gondolatmenet döbbentett rá arra, hogy igen, ezúttal én voltam a hibás, és talán nem ártana mielőbb bocsánatot kérnem. Olyan volt, mint egy pszichológus, aki meghallgat, de nem kerül semmibe.
A második fontos része a naplóírásnak az volt, hogy megpróbáltam minden alkalommal leírni azt, hogy mi volt a napom fénypontja. Hiszen minden napnak van legalább egy csodálatos pillanata, ami mosolyt csal az ember arcára, és vidámabbá teszi a napját. Néha nem volt olyan egyszerű megtalálni ezt a mozzanatot, de egy idő után napközben is azon kaptam magam, hogy kerestem őket.
Kerestem a kedves, aranyos gesztusokat: amikor egy idős néni és a kiskutyája játszottak a parkban, vagy amikor megláttam anyukám kedvenc virágját egy lakás ablakában.
Érdekes, hogy ha az ember egy kicsit kinyitja a szemét, mennyi újdonságot észre tud venni. És a tény, hogy ezeket leírtam, segítettek abban, hogy ne is felejtsem el őket.
